fbpx

Beleolvasó-Bíborfelhők Savaria felett

Szerző: Náray Mia
Oldalszám: 372
ISBN: 9786150115382
Megjelenés éve: 2021
Nyomda: Pannónia Nyomda Kft.

Rufus mozdulatlanul állt a császári testőrök gyűrűjében. A kora őszi hőség egy izzadtságcseppet indított útjára vörös tollas sisakja alól. Érezte, ahogy végiggördül simára borotvált arcán, majd fényes mellvértjére hull. Hogy elterelje figyelmét az elviselhetetlen hőségről, a tucat praetorianus által körbevett testőrparancsnokra összpontosított. Arrius Aper összekötözött kézzel várta, hogy a sivár dombok előtti ciprusfák árnyékában sebtében összetákolt emelvényre vezessék, és a legmagasabb rangú tisztek döntsenek sorsa felől. Vértől és portól ragacsos arca meggyötörtnek látszott. Mélyen ülő szeme kíváncsian fürkészte a pazar uralkodói sátor mellett történő eseményeket. Fél stadium[1] távolságra álltak az ideiglenesen felállított bíróság helyszínétől. Tőlük balra díszalakzatba rendeződött katonák ezrei lepték el a völgyet. Néma csend ült a tájra, csak a hullámzó tenger morajlása és a sirályok hangos sírása hallatszott a sziklás dombok mögül.

Rufus, a parancsnok tekintetét követve feszülten figyelte az emelvény előtt gyülekező tiszteket. Hunyorítania kellett, hogy lássa a dombon történő eseményeket, mert a rudakra tűzött arany sasokon ide-oda táncoltak a szeptemberi napfény vakító sugarai. Ebből a távolságból nehéz volt felismerni az embereket, de a négy illyr tábornokot nem lehetett összekeverni senkivel. Constantius Chlorus fehér haja kirítt a tömegből. Parancsnoki sisakját a karjában tartva néhány társával beszélgetett az emelvény lábánál. Hamarosan egy nagy hasú, vaskos tiszt tűnt fel a többiek mellett. Ez csakis Galerius lehetett. Mint általában, Rufusban most is egy részeg paraszt benyomását keltette, még az egyenruhát sem tudta méltón viselni. Nem sokkal mögötte Maximianus tábornok robusztus alakja jelent meg, aztán a délceg Diocles, a császár közvetlen védelmét ellátó testőrség, a domesticusok parancsnoka érkezett utoljára a parancsnokok aranyozott páncéljában. A tisztek felvonultak az emelvényre. Rufus hiába figyelt, túl messze volt ahhoz, hogy hallja, mit mondanak.

Hirtelen mozgolódás támadt a légiók soraiban, és az addig rendezett díszalakzat megbomlani látszott. Rufus eleinte nem tudta kivenni, mit kiabálnak, aztán az egyre hangosabb tömeg már együtt, érthetően harsogta:

‒ Diocles! Diocles! Diocles!

Aper a fejét rázta, és csalódottan csettintett a nyelvével.

‒ Egy felszabadított rabszolga fia – sóhajtott hatalmasat, majd mintha azt akarná, hogy a légió minden tagjához eljusson a kérdése, folytatta. – Hova jut így a birodalom?

A testőrök a harsogó tömeget és az emelvényen álló tiszteket figyelték, nem törődtek Aper szavaival. Csak Rufus válaszolt a parancsnok felháborodására, túlkiabálva a tömeget.

‒ Lényegtelen, honnan jön az ember, parancsnok! Az a fontos, hogy mi van a szívében és a fejében. Ha mindkettőben rend van, rend lesz a birodalomban is.

Aper veréstől feldagadt arcát büszkén felszegve Rufusra meredt. Tekintete megvetést sugárzott.

‒ Hallgasd csak! Ebben a birodalomban bármi lehet az emberből. Úrból rabszolga, rabszolgából pedig úr. Ha jó helyen hajolsz elég mélyre, még te is viheted valamire!

Rufus meglepődött, hogy Aper még a számára ilyen megalázó helyzetben is képes fölényeskedni. A mellette álló idősebb katona felfigyelt a párbeszédükre. Mélyzöld szemét Rufusra szegezte, aztán incselkedve kacsintott.

‒ Ki tudja! Egy nap talán te előtted tisztelgünk majd! – nevetett, és a sisakja fülvédőjétől szinte egészében eltakart, napbarnított arcán fehér vigyort villantott Rufus felé.

‒ Ugyan! ‒ fintorgott egy másik. ‒ A vonzó külső nem elég a magas pozíció eléréséséhez.

‒ Sosem lehet tudni! ‒ nevetett harmadik társuk. ‒ Nem egyszer láttuk, hogy valaki a seggével jutott előbbre, nem az eszével vagy az erejével.

A többiek halkan nevettek mögöttük. Tény, hogy jónéhányan jutottak pozícióhoz az udvarban a magasrangú tisztviselők szeretői közül. Rufus bár vagy fél fejjel volt magasabb mindegyik társánál, ő volt a legfiatalabb a testőrök között. A legkevésbé esélyes, hogy a ranglétrán előre lépjen, hacsak nem tűnik ki valamely rendkívüli tettével.

‒ Nem, Amantius! Nem vágyom hatalomra! ‒ felelte az elsőként szóló idősebb katonának, majd a mellettük felállított, őrök által körbevett méretes sátorra mutatott. ‒ Nézd meg, hogy végzi mindegyik! Ha meg kell halnom, az csatában legyen, ellenfél és ne azok kardja által, akik rám terítik a bíbort!

E mondatokat nem kifejezetten Apernek célozta, hiszen amióta az eszét tudja, alig volt olyan vezetője a birodalomnak, akit nem a praetorianus gárda tett volna el láb alól, ő mégis gúnyos megvetéssel nézett rá szeme sarkából, és nagyot köpött Rufus nyitott orrú bőrcsizmája elé. Rufus karja ösztönösen lendült, hogy arcon csapja a parancsnokot, de remegve visszafogta magát. Akármilyenek a körülmények, Aper még ebben a helyzetben is a felettese. Amantius érezhette a felháborodását, mert egyetlen pillantásával nyugalomra intette őt, majd Aperhez fordult.

‒ Egyet árulj el nekem, parancsnok! Miért nem voltál türelmes? Hozzáadtad a lányod a császárhoz, a te kezedben volt minden irányítás.

‒ Az voltam ‒ felelte Aper. ‒ Nem én öltem meg Numerianust!

Hirtelen elhallgattak, mert Diocles lecsitította a tömeget, és intett az őröknek, hogy induljanak.

A rangidős tiszt hátranézett, kezével jelezte a többi testőrnek, hogy vegyék szorosabban közre Apert, majd elindultak az emelvény felé. Lassan haladtak, közszemlére téve a megkötözött parancsnokot. Ő büszkén lépdelt a katonák gyűrűjében. Rufus tudta, hogy nem sokan kedvelték. Az előző nyáron nem lehetett rábizonyítani Carus meggyilkolását. Akkor meggyőzött mindenkit, hogy villámcsapás végzett az uralkodóval. De Carus fiának halálát már nem tudja kimagyarázni.

Felkísérték az emelvényre. Aper, fejét felszegve, feldagadt arccal állt a nála majd’ egy fejjel magasabb katonatiszt előtt. Diocles olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk. Halvány égkék szeméből gyűlölet sugárzott.

‒ Magadnak akartál minden hatalmat! ‒ kezdte megvetően. Rufus most már tisztán hallott minden szót. ‒ De hallgasd a katonákat!

Aper szemrebbenés nélkül állta a tiszt szúrós tekintetét. Diocles őszbe hajló borostája alatt arcizmai megfeszültek, nagyot nyelt, majd színpadias mozdulattal a tömeg felé fordult.

‒ Az, hogy Arrius Aper testőrparancsnok napokig titkolta szeretett uralkodónk halálát, majd az, hogy menekülni próbált, annak ékes bizonyítéka, hogy Numerianus császár az ő keze által halt meg! ‒ kiáltotta hangosan. Kis szünetet tartott, lassan végignézett a légiósokon, majd kivonta kardját, az ég felé emelte és nagy lélegzetvétel után így kiáltott. ‒ Esküszöm nektek, hogy cselekedete nem marad megtorlatlanul!

OLVASS TOVÁBB ITT

További bejegyzések 

Gombos László bemutatkozó

„A fejem állandóan tele van történetekkel, amiknek csak a töredékét jut időm megírni, ennek ellenére a saját szórakoztatásomra egyre újabbakat találok ki.”

bővebben

Beleolvasó: Gombos László – Hidegháború és még 30 év

ElőszóA hidegháború és az 1990 utáni világ témakörében 15 évvel ezelőtt kezdtem el adatokat gyűjteni, amit a kiadás előtti pillanatokig folytattam. Időközben újságíró lettem egy akkor még új és pártfüggetlen internetes újságnál, a Hírhatárnál. A hideg- háborúról írtam...

bővebben
0

KOSÁR