Andy T. Miller: Választanod kell

 

Választanod kell!

 

Anna a vén faragott polc előt állva gyengéden simogatta Rob könyvének megkopott gerincét. Robert AnglereySzerelmemnek. Az utóbbi időben minduntalan eszébe jutott az a sok évvel azelőtti délután… Azon vívódott, hogy visszavigye vagy dugja el valahová és hazudja azt, hogy elvesztette…

– Anni! Mégsem mész ma a könyvtárba?

Dühös grimasz volt a válasza, de senki nem látta. Felkapta a hátizsákját, óvatosan beletette az utolsó nála lévő kötetet is. Vissza kell vigye, az értékének a harminchatszorosa a büntetés. Régi példány, díszes kötésben, biztosan nagyon drága. Nem volt papírja és pecsét sem volt benne, de annyira könyörgött, hogy végül megszánta a könyvtáros néni.

Hallgatagon ült a kocsiban, az anyja viszont folyamatosan beszélt. Szombaton indulnak egy hétre Görögországba. Mindenkire dühös lett. Még egy hétig nála maradhatna a könyv, de az út miatt előbb kell visszavinnie! Csak fél füllel hallotta anyja szavait, hogy reggel később ér haza, és az apja is bent marad az éjszakai ügyelet után. Erővel csapta be maga után a kocsiajtót.

Egy ismeretlen lány ült az íróasztal mögött, láthatóan megsértődött, hogy megzavarta.

– Szia! Mit akarsz?

– Könyveket hoztam vissza.

– Dobd le oda, majd elrakom!

– 584-es a kódom. Mondom a könyvek címét, légy szíves töröld őket!

– Még azt is? Nem elég, hogy vissza kell hurcolnom?

– Majd én visszaviszem őket, csak töröld! Nem szeretnék büntetést!

Keservesen sikerült rögzíttetnie, hogy leadta a könyveket. Elindult visszarakni őket a helyére. Utolsónak hagyta a Szerelmemnek kötetet. Imádta minden sorát, mintha neki írták volna, mintha az ő lelkének a párja lett volna a szerző. Alig elkezdte olvasni, éjjelente abba a másik gyönyörű világba repítették el az álmai. Valóságnak tűnt minden. A csipkés, mór stílusú kastély, a hűvös, színes kőfalak, a lágy, keleties zene, ami mintha a falakból áradt volna. Robról is álmodott. Akkor látta meg először, amikor a polcról levette a könyvet és megfordult. Ott állt mögötte, fehér ingben, kopott farmerban és ócska sportcipőben. Tátott szájjal bámult rá, mint egy kamaszlány, pedig már majdnem húszéves! A fiú szája csibészes mosolyra húzódott. Rögtön észbe kapott, de már késő volt. Tűzpiros lett az arca. A fiú elnevette magát, bemutatkozott, és azt mondta, ő is nagyon tetszik neki… Búcsúzáskor az álla alá nyúlt, felemelte a fejét és homlokon csókolta. A hangja, a szeme, az érintése… Azt mondta, majd találkozni fognak újra, és vigyázzon a könyvre, mert nagyon értékes… Igen a könyv! Le kell tennie! Vissza a polcra, ugyanoda, ahonnan elvette. Azon járt az esze, hogy elrejti és hazaviszi. Képtelenségnek érezte, hogy ott hagyja. Lopva körülnézett és elhúzta a cipzárt. Már a hátizsákban volt a könyv, amikor megfogta a csuklóját.

– Nem viheted el!

– Én… nem… – Ijedten nézett fel. A fiú mellette guggolt és határozottan fogta a kezét.

– Sajnálom. Választanod kell!

– Választani? Mit? Ki vagy te és mit akarsz tőlem?

– Elmész innen a könyv nélkül és elfelejted az álmaid, vagy az álmodat választod, de akkor velem kell maradnod!

– Miről beszélsz? Mi az, hogy veled kell maradnom?

– Szeretlek, és te is szeretsz, csak még el kell fogadnod! Nincs sok időnk! Anni, maradj velem!

– Nem is ismerlek! Mi ez a zagyvaság!?

– Gondolj az álmaidra! Ott voltam veled, te is szeretsz! Három hete együtt vagyunk! Azóta, hogy hozzád értem!

– Én nem… Nem igaz! – Tagadni próbált, de elbizonytalanodó hangja, tűzpirosra gyúló arca az árulója lett. Álmaiban igenis szerette a fiút és az övé lett… Hiszen egy álomban bármit megtehet az ember következmények nélkül…

– De igen, te is tudod! Gyere velem, megmutatok mindent! Kérlek!

– Honnan tudod a nevem?

– Már sok éve figyellek, amióta ide jársz a könyvtárba! Nem emlékszel rám? Beszélgettünk, egymás mellett ülve olvastunk a fotelban! Segítettem könyveket választani… Egyszer belement egy szálka az ujjadba az egyik polc éléről, én szedtem ki és leragasztottam! Nem felejthettél el mindent!

– Arra emlékszem… Azt hiszem rád is, de olyan homályos minden. Miért?

– Mert voltak hosszabb időszakok, amikor nem jöttél és nem találkoztunk! Ne menj el! Nem akarom, hogy elfelejts egészen! Szeretlek! Velem kell maradnod!

– Ez nem így működik! Ahhoz nekem is szeretnem kéne téged!

– Szeretsz! Tudom! Engedd, hogy bebizonyítsam neked! Gyere velem!

– Hová kéne mennem?

– Abba a házba, amiről álmodtál! Amiről a könyvben olvastál.

– Az hol van? Messze?

– Messze, és közel. Ha megengeded, odaviszlek!

Hirtelen egymás után kialudtak a nagy mennyezeti fénycsövek, félhomály lett a helyiségben.

– Mi ez? Mi történik? – Kérdezte ijedten a lány.

– Nincs semmi baj, ne félj! Csak záróra van, elmúlt hat. Már nem mehetsz ki, ma éjjel itt maradsz.

– Bezártak minket? De hát…

– Ma éjjel meggyőzlek arról, hogy mellettem a helyed! – Már nyugodtabban mosolygott.

– Anyáék! Telefonálnom kell!

Rob elsápadva nézett a lányra. Arrébb lépett. Tehetetlenül nézett maga elé, majd visszafordult felé. Anna már elővette a telefonját. Rob feléje nyújtotta a könyvet.

– Ebből a könyvből csak egyetlen példány létezik, én írtam! A tiéd – mondta halkan.

Anna hitetlenül nézett a fiúra.

– Ez egy nagyon régi könyv!

– Nem régi, csak úgy néz ki. Neked írtam, magamról, az életemről! Hogy megismerj, és tudj arról a világról, ami a tiéd lehet! Akarod azt, ami benne van, és engem is akarsz! Miért futnál el? Minden a tiéd lehet! Mindent neked adok…

– Ez lehetetlen…

– Engedd meg, hogy bebizonyítsam, megmutassam!

– Hogyan? Be vagyunk zárva!

– Tudok egy másik kijáratot, ha becsukod a szemed, kivezetlek. Bízz meg bennem!

– Bízzak benned?

Zaklatottan gondolkodott. Eltette a telefont. Elvette a könyvet, azt is a hátizsákjába rejtette. Rob nem tiltakozott, újra reménykedő mosollyal nézett rá. A lány becsukta a szemét és felé nyújtotta a kezét.

– Rendben! Menjünk!

– Várj! – Súgta a fiú, és átölelte.

Mintha az egyik álmába került volna. Karjai önkéntelenül viszonozták az ölelést, és mindennél jobban vágyta Rob csókját… Amikor az ajkához ért a fiú szája elszédült, mintha forgószél ragadta volna el. Véget ért a csók. A lány megbillent, elesett volna, ha Rob nem tartja. Fájdalom hasított a halántékába, remegni, öklendezni kezdett.

– Ne ijedj meg! Mindjárt elmúlik, nincs semmi baj! Lélegezz mélyeket! Úgy… Semmi baj Anni, semmi baj…

Kinyitotta a szemét. A kopott parketta helyett kőpadló volt a lábai alatt, hűvös levegő borzongatta a bőrét. A zene keleties ritmusú futamai mintha a falakból áradtak volna. Megnyugodott a gyomra, elmúlt a fejfájása. Körülnézett az ismerős helyiségben. Rob hálószobája… álmaiban minden éjszakát ott töltött az elmúlt hetekben, a fiú ölelésében.

– Hol vagyunk? Hogy kerültem ide!? Beadtál valami kábítószert?

– Nem adtam be semmit, csak elhoztalak magammal! Tudod hol vagyunk, emlékszel rá. Ne félj, semmi nem történik, amit te nem akarsz! Ha úgy döntesz, reggel hazamehetsz, erővel nem tartalak magam mellett. Ha el tudsz hagyni, akkor mégsem itt van a helyed.

– Elengedsz?

– Ha még reggel is menni akarsz, visszaviszlek!

– Rob, honnan tudod, hogy mit álmodtam? – Kérdezte, kerülve a fiú tekintetét.

– Nem láttam az álmaidat! Csak azt tudom, a könyv és az álmok is azért voltak, hogy megismerj engem. Meg akartad tartani. Miért? Őszintén válaszolj!

– Úgy éreztem, mintha nekem szólna. Féltem, hogy eltűnnek az álmok, ha nem lesz nálam.

– Szeretted az álmaid?

– Szép álmok voltak – vallotta be csendesen Anna.

– Lehet valóság belőle, maradj velem! Ígérem, sosem bánod meg!

Magához húzta, csókokkal akarta meggyőzni a lányt, aki engedelmesen simult a karjába…

Anna felébredt. Már világosodott. Összezavarodva nézte maga mellett az alvó fiút. Magára tekert egy takarót és az ablakhoz lépett. Sokáig gondolkodott, mielőtt visszament Rob mellé. Már ébren volt ő is.

– Ha maradok, mi történik?

– Nem láthatod többé a családod. Ha elmész, akkor pedig elfelejtesz engem. Csak egy álom leszek, amire egyre halványabban emlékszel.

– Miért nem mehetek haza?

– Lehet, hogy nem tudlak visszahozni! Nem tudok többször átmenni én sem. Túl sokszor szöktem át, hogy láthassalak.

– A szüleim!

– Nem mondhatod el nekik!

– Legalább egy levelet hagynom kell!

– Az még két út! És ha nem tudlak visszahozni? Rosszul lettél amikor átjöttünk!

– Te nem maradhatsz ott?

– Ott nem tudok életben maradni. Mindegy, úgysem kell senki más. Soha nem is kellett.

– Rob?

– Öltözz fel, hazaviszlek! Megígértem. Én rontottam el, túl sokszor akartalak látni. Estig várni fogok rád.

– Ne! Inkább maradok!

– Nem. Már döntöttél. Talán így kellett lennie. Menjünk! Ezt az éjszakát már úgysem veheti el tőlem senki, ha csak egyszer is, de szerettél. Ha te el is felejted majd.

– Rob! Kérlek!

– Semmi baj! A könyv maradjon nálad. Ha visszajössz hozzám, hozd magaddal, ha nem jössz vissza akkor tartsd meg. Talán egy álomként veled maradhatok! Szeretlek!

Kezébe adta a hátizsákot, átölelte és megcsókolta a lányt. Amikor elengedte Anna összegörnyedt, egész testében remegett, majdnem felsikoltott a fájdalomtól. Rob tartotta és simogatta amíg jobban lett, közben aggódó hangon beszélt hozzá.

– Ha visszajössz hozzám és sikerül hazavinnem, az rosszabb lesz!

– Ha nem sikerül?

– Akiknek nem sikerült, nem tudták elmondani.

– És ha itt maradtak?

– Nem tudunk itt maradni. Az öngyilkosság.

– De te átvittél engem, és azt mondod sokszor voltál itt! És ha valaki más átjönne értünk? – Reménykedő hangon próbált megoldást találni a helyzetükre, bár maga is érezte, nem maradt több esély.

– Csak egy ideig vagyunk képesek átjárni, amíg fiatalok vagyunk, és csak korlátozott alkalommal. Mást vinni pedig veszélyes. A legtöbben csak néhányszor jönnek át, amikor áthozzák a könyvüket, és amikor valaki kiválasztja azt magának. Menj, itt várok rád…

… Azóta is képtelen volt elfelejteni Rob tekintetét. A fiú szemeiben egyszerre volt remény, lemondás és könyörgés. Szerelem. Akkor már megértette. Már ő is érezte…

Két kar siklott a derekára. Nekidőlt a férfinak, belesimult az ölelésbe.

– Mire gondolsz, kedvesem?

– Szeretlek, Rob. Ha álom, ha valóság, csak téged szeretlek!

….

– Sajnálom! A leszakadt lámpatest sarka a halántékát találta el… A második defibrillálás után még magához tért egy rövid időre.

– Mondott valamit? – kérdezte Judit, sírva ölelte lánya élettelen testét.

„Szeretlek, anya! Bocsássatok meg! Ne sírj, én boldog leszek odaát!”

 

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Németh Krisztina bemutatkozó

„Rengeteg történet kering a fejemben, de az én sorsom nem hagyja, hogy az írói fantáziám szárnyalása vezesse tollamat. Utamba küldi azokat az embereket, akikről írnom kell.”

bővebben
0

KOSÁR