S.A.Locryn: Videojáték tűzoltó II

Videojáték tűzoltó – Születésnapi meglepetés

Daryl arra ébredt az éjszaka legfeketébb részében, hogy Garron sürgető mozdulattal lerántja róla a takarót, majd türelmetlenül rázni kezdi. Valamennyire kinyílt a szeme, de nem látott szinte semmit. A önkéntelenül összeszorított pillái közül dőlni kezdtek a könnyek, alig kapott levegőt, a tüdeje alig tágult, és még köhögés is fojtogatta.

– Daryl! Ébredj! – Még azt sem fogta fel, hogy hol van, és mi történik körülötte, Garron az arcába kiabált. – Ég a ház, hallod? Ki kell jutnunk innen!

Ez hatott, Garron határozott hangjától azonnal kijózanodott. Ekkor fogta fel, hogy azért nem lát szinte semmit, mert a hálószobában áthatolhatatlan, fekete füst kavarog. Ezért nem kap levegőt. Most, hogy jobban figyelt, már a lángok pattogását is hallotta, de a tüzet magát nem látta. Lehetséges, hogy ennyire elfedi a szeme elől a füst? Egy pillanat sem telt el, amíg ezeket végiggondolta, de mondania továbbra sem nyílt módja semmit, mert Garron talpra rántotta, és lehúzta az ágyról. Guggoló pózba kényszerítette, nem engedte felemelkedni, és így kezdte terelni. Amennyire meg tudta állapítani a hálószoba ablak felé.

– Mi a fenét csinálsz? – próbált ellenkezni, nem értett semmit. De az ő ereje a közelébe sem ért a másikénak. Afelől sem voltak kétségei, hogy ha nagyon akadályozni próbálja, a vállára veszi, és úgy viszi tovább. – Az ajtó nem erre van…

– A tűz már elérte az ajtót – felelte neki Garron jeges nyugalommal –, felszerelés nélkül képtelenség lenne lejutni a lépcsőn. Meg lehet, hogy azzal is, ha már annyira meggyengítette a tűz a fát.

– Akkor mit csinálunk?

Ahogy elérték az ablakot, hátát a szoba falának vetette. Erősen megkapaszkodott Garron karjában, hátha ez segít távol tartani a rettegést és pánikot, de semmi ilyen hatást nem váltott most ki belőle a másik közelsége. Eszméletlen meleg vette őket körül, a szoba levegőjét elnehezítő füst is szinte perzselt.

– Leengedlek az ablakon keresztül – jelentette ki továbbra is olyan tárgyiasan, mintha nem is állna körülöttük lángokban az egész ház.

– Elment az eszed? – Daryl viszont meg sem próbálta leplezni a pánikot. – Az emeleten vagyunk, túl magasan, hogy kiugorjunk innen…

– Nem ugrunk – rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrő hangon Garron –, legalábbis te nem. Leengedlek. Elég magas vagyok, és ha kihajolok, akkor onnan már viszonylag biztonságosan éred majd el a füvet. Most viszont maradj lent.

Daryl elkerekedett szemmel figyelte, ahogy Garron a kézfejére húzta a pizsamafelső ujját, felkelt, és így beburkolt kézzel ragadta meg az ablaknyitó kart. Egy határozott mozdulattal rántotta fel a dupla üvegtáblát. Abban a pillanatban friss levegő süvített be a szobába, és mintha csak felcsavarták volna a fűtést, hirtelen sokkal melegebb lett, ahogy a tűz új erőre kapott a lakásba tóduló oxigéntől.

– Flambino! – bukott ki akkor Darylből.

Nem is értette hogy tudott addig megfeledkezni a fehér, barna-sárgás foltos nyúlról, amit Garrontól kapott húsvétra (vagyis utána, mert csak az ünnepek után tudtak elmenni érte). Imádta azt a nyulat, az egyik kedvenc pokemonjáról nevezte el. A nyúlketrec az ágyuk mellett kapott ideiglenesen helyet, amíg a nappaliban be nem fejezik a nyúlkifutót. Most, ha jobban figyelt, hallani vélte a a fém rácsok zörgését, ahogy Flambino is szabadulni próbált.

– Őt majd én hozom – ígérte neki Garron –, de neked most menned kell, nincs vesztegetni való időnk.

További késlekedés nélkül rántotta talpra, gyorsan a pizsamája zsebébe csúsztatott valamit – amennyire Daryl fel tudta mérni, valamelyikük mobilja lehetett, amit Garron bizonyára úgy kapott fel az éjjeliszekrényről. Segített neki felülni az ablakpárkányra, majd miközben ereszteni kezdte lefelé a fal túlsó oldalán annyit mondott még neki:

– Hívd fel a laktanyánkat, ha még nem hívott volna segítséget senki sem.

Alig mondta ki ezeket, a távolból egyre közeledő szirénák hangja csapta meg Daryl fülét. Azonnal felismerte a két eltérő hangot. Mentő és tűzoltó autó is közeledett. Úgy látszik valamelyik álmatlan szomszéd észrevette, hogy lángol a házuk, és kihívta a tűzoltókat. Garron közben olyan mélyen engedte le, amennyire csak ki mert hajolni az ablakon.

– Nézz le – szólt rá –, elengedlek, igyekezz jól érkezni.

Mielőtt bármit felelhetett volna, Garron elengedte a csuklóját, és őt a gravitáció azonnal lerántotta a fűre. Hiába magyarázta el neki korábban, hogyan kell “jól érkezni”, és hiába gyakorolták párszor, most mégis olyan szerencsétlenül sikerült földet érnie, hogy a bal bokája természetellenes szögbe bicsaklott, és egy felszakadó fájdalmas kiáltás kíséretében terült el a kert gondosan nyírt füvén.

Megpróbált felkelni, de a bokája nem bírta a teste súlyát, így kénytelen volt a földön maradni. A következő pillanatban megérkezett a felhajtójukra egy tűzoltó és egy mentő. Az előbbiből azonnal kitolultak az emberek, és összeszokott gyakorlattal kezdtek neki az oltásnak. Az egyik sisakon azonnal észrevette a farkasember matricát. Wolf. Azt a matricát ő küldte el Garronnal, hogy merényelje meg a barátját és ragassza sisakjára, amikor nem figyel. A vicc olyan jól sikerült, hogy Wolf azóta is megszállottan vigyázott rá. Azóta már a tüzekben kissé megfakult, de még mindig tökéletesen felismerhető volt sisakján a viccesen vigyorgó farkasember.

Pillantásuk találkozott egy pillanatra, legalábbis Daryl ezt feltételezte, hiába nem láthatta Wolf arcát a tűz fényében csillogó védőplexi alatt. Afelől nem voltak kétségei, hogy rettenetet látna rajta, hiszen mégis csak a gyerekkori legjobb barátja házához – életéhez – riasztották őket. Figyelte, hogy Wolf jelez a mentősöknek, akik azonnal megindulnak felé.

A zsebében megrezzent a telefon, de semmi ereje sem volt előhúzni onnan, képtelen volt elfordítani pillantását a házról. Akárki is keresi, nem lehet fontos úgy, hogy Garron még mindig nem került elő. Sem a nyúllal, sem anélkül. A francba! Miért mondta? Hiába imádta Flambinót sosem bocsátotta volna meg magának, ha Garron a nyúl miatt ég bent a házukban…

🔥🔥🔥🔥🔥

Garron egy pillanatra tanácstalanul állt meg a nyúlketrec előtt. Hogy a fenébe vigye ki innen Flambinót? Az, hogy kézben fogja, a lehető legrosszabb ötletnek tűnt a tűztől és rettegéstől megvadult állatot szemlélve. Viszont nem volt vesztegetni való ideje, már így is sok füstöt lélegzett be. Egyáltalán már az is csoda, hogy felriadt, és nemcsak megfulladtak álmukban. Bár visszagondolva, egészen biztos volt benne, hogy Falmbinónak köszönheti ezt, a kétségbeesett nyúl ugyanis olyan hangosan rázta a ketrec rácsait, hogy az egyébként is viszonylag rossz alvó Garron felriadt rá.

Tanakodva még egyszer végigfuttatta pillantását a szobán – már az is megfordult a fejében, hogy kirázza az egyik párnát a huzatból, és abban hajítja bele az állatot. De az még mindig nem oldaná meg azt a problémát, hogy mind a két kezére szüksége lesz, ha ki akar jutni az ablakon át. Akkor vette észre Daryl egyik régi, kopott hátizsákját a szobaajtó mögül kikandikálni. Hányszor zördültek össze amiatt, hogy a másik csak ígérgette, hogy megszabadul majd tőle… Odalépett, hogy felvegye a megviselt táskát. Gyorsan megvizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy tökéletes lesz arra, hogy Flambinót kivigye benne.

Visszasietett a ketrechez, felrántotta az ajtaját, és egy határozott mozdulattal megragadta a nyulat a grabancánál. A legkevésbé sem érdekelte akkor, hogy okoz-e neki fájdalmat. Gyorsan kellett cselekednie, hogy még legyen módja kijutni. Daryl meg egész biztosan meggyógyítja majd a nyúl sérült lelkét. A lényeg annyi, hogy túléljék. Összecipzárazta a zsákot, és a hátára lendítette, érezte, hogy a nyúl vergődik benne és szabadulni próbál, de nem érdekelte.

A következő pillanatban már az ablaknál állt, de ekkor már nagyon szédült és a feje is határozottan fájt. A szeme égett a szárazságtól, ahogy a feszítő érzés is egyre erősödött benne. Zihálva vett levegőt, mégsem volt elég az, amit a tüdejébe tudott juttatni, és a szúró érzés is egyre erősödött a mellkasában. Külön-külön is intő jelek voltak, nemhogy együtt arra, hogy mielőbb friss levegőre kell jutnia, különben lassan zselévé váló izmai nem fognak tovább engedelmeskedni neki, és a füstben reked.

Az utolsó erejét szedte össze, amivel átmászott a párkányon. Ahogy próbálta egyre lejjebb engedni magát, hogy minél kisebb legyen a táv a fű és közte, kezei kocsonyaként remegtek, érezte, hogy már csak másodpercekig tudja megtartani magát. Próbálta felmérni, hogy tudna a helyzethez képest a legjobban leérkezni, de a lába alatt hullámozva járt táncot a levegő a kert fölött. Az az egy biztos, hogy a hátára nem érkezhet, mert akkor összenyomja azt a hülye nyulat…

Még nem találta meg a megoldást, de a karjai nem bírták tovább, ujjai lecsúsztak a párkányról. Szerencsére annyira nem ért rosszul földet, mint amennyire érhetett volna, de így is felhorzsolta a tenyerét egy fűben megbújó kövön. De legalább nem a hátára érkezett. Vérző kézzel bújtatta ki karjait a pántokból, az ölébe vonta a táskát, és óvatosan belelesett. A hatalmasra tágult szemű nyúl rettegéstől megdermedten bámult vissza rá. Remek, legalább Flambinónak nincs nagyobb baja az ijedtségen kívül.

Ellenben magáról nem tudta ugyanezt elmondani. A szeme könnyezett, a feje hasogatott, a tüdeje szúrt, és nehezen kapott levegőt, mintha az légzésre tervezett szervei tiltakoznának a feladatuk ellátása ellen.

– Garron! Végre! Már azt hittem… – hallotta maga mellől, a hang irányába fordult, de minden táncot járt a szeme előtt. Biztos volt benne, hogy több füstöt lélegzett be, mint amennyit eredetileg hitt.

– Kihoztam a nyulat – nyögte reszelős hangon, és megpróbálta Daryl felé nyújtani a zsákot, de a karja erőtlenül hanyatlott le.

Látott egy alakot közeledni, Darylt ismerte fel benne, biztosra vette, hogy a nyakába akar borulni, de valakik lefogták. Amennyire a színes foltokból ki tudta venni, mentősök lehettek. A következő pillanatban egy másik színes folt úszott be a látóterébe. Csak akkor öltött emberi alakot, amikor már elég közel ért Garronhoz, de ekkor sem nyílt módja jobban szemügyre venni, mert az ellátásával kezdett foglalkozni.

A következő pillanatban eltűnt a kezéből a zsák, miközben a mentős vizsgálni kezdte. Miután végzett, a társával eltámogatták a mentőig. Maga sem hitte, hogy meg tudott állni a lábán. Az viszont határozottan jó érzéssel töltötte el, hogy segítettek nekik elfeküdni a hordágyon, és végre nem kellett a kocsonya tagjainak megtartaniuk a súlyát. A következő pillanatban oxigénmaszkot helyeztek az arcára, és egy megváltással ért fel, amikor a hideg szélnek is beillő levegő áramlani kezdett az arcába.

Valahonnan a távolból érzékelte, hogy Daryl is ott van vele, talán homályosan még azt is látta, hogy a viharvert hátizsákot szorongatja. Azt is érzékelte, hogy a kocsi elindul vele, de azt már nem tudta volna megmondani, mikor szűnt meg körülötte a világ.

Amikor legközelebb kipattant a szeme, azonnal felismerte a fehérségből, hogy egy kórteremben van. Körülnézett Daryl után, de sehol sem látta, aggodalmas tekintettel Wolf ült mellette. Barátja azonnal észrevette, hogy mozogni próbál, és nem hagyta felülni.

– Hol van Daryl? – kérdezte köszönés helyett. Most, hogy nem fedte maszk az arcát, csak az orrába kapta az oxigént, legalább rendesen tudott beszélni.

– Minden rendben vele, csak a bokáját ficamította ki, most azért nincs itt, mert épp a rendőrökkel beszél – darálta egy levegővel Wolf.

– Rendőrökkel? – ismételte elkerekedett szemekkel Garron.

– Én sem tudok többet – vont vállat könnyednek szánt mozdulattal a barátja, Garron látta rajta, hogy nem mond igazat, de nem érzett erőt magában a rákérdezéshez –, de majd biztos elmondja.

– És velem mi van? – tudakolta inkább krákogva.

– Mi lenne? Sok füstöt nyeltél. És tényleg? Egy hülye nyúl miatt? De legalább megmaradsz.

– És a nyúl?

– Hihetetlen vagy, hallod – Wolf próbált nem elvigyorodni, de nem sikerült –, a nyúlnak nincs semmi baja. De tényleg, egy hülye nyúl miatt?

– Ha láttad volna, Daryl hogy oda van érte, te is kihoztad volna.

– Nem, én biztos nem. Engem nem hatna meg sem Daryl bociszemekkel, sem a nyúl. Szerintem egyébként is a nyúlnak pörköltben a helye, nem bárhol máshol…

– Ezt azért nem mondd neki, mert biztos kitilt tőlünk. Tényleg, a ház?

Figyelte, ahogy Wolf arca megrándul, és félrefordul. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a legrosszabbra kezdjen készülni.

– Ugye… – elcsuklott a hangja. – Ugye nem sérült meg senki a tűzben?

– Nem, dehogy – felelte azonnal Wolf, de még mindig nem nézett rá –, mindannyian értjük a dolgunkat. Csak… el sem tudom mondani, mit éreztem, mikor bejött a riasztás, és megkaptuk a címet. Mindig borzasztó olyan helyre kivonulni, amit ismersz, gondolhatod, hogy mennyire szíven ütött… Nemcsak engem, a srácokat is… Mind rettegtünk, hogy mit fogunk ott találni… Hogy titeket hogy találunk meg…

– Sajnálom Wolf. – Garron hangja nemcsak a korábban belélegzett rengeteg füsttől kapart akkor. – Fogalmam sincs, mi történhetett… Mindig odafigyelünk, fogalmam nincs mi gyulladhatott ki.

Wolf pár pillanatig csak némán rázta a fejét. Kissé félre fordult, de Garron még így is látta, ahogy lopva igyekezett kitörni a könnyeket a szeméből.

– Ti vagyok a legjobb barátaim – nyögte a szavakat –, mindketten a családom része vagytok… És amikor megláttam a házat… az egészet elborították a lángok… Egy percig nem hittem benne, hogy még éltek. Aztán mikor megláttam Darylt a füvön nélküled… Egek, az a kifejezés az arcán! Tényleg a legrosszabbról tartottam. Addig mozdulni sem tudtam, amíg észre nem vettem, hogy te is kimásztál az ablakon… Az az érzés, hogy legalább ti megmenekültetek…

– És a nyúl – tette hozzá Garron csak azért, hogy oldja a feszültséget.

– Igen, és a nyúl – horkant fel Wolf félig nevetve, félig könnyek között. – De a ház… Sajnálom, Garron… Tudom, hogy a teljes életetek benne volt. Semmi sem maradt belőle… Amit a tűz nem pusztított el, azt az oltás tette tönkre.

Nem tudott mit felelni. Tisztában volt vele, hogy a végtelen tompaságon, majdnem közönyön túl éreznie kellene valamit, de képtelen volt rá. Lehet, hogy minden, amit valaha felépítettek Daryllel, odalett, de az élete értelme továbbra is élt, és egy kificamított bokát leszámítva kutya baja sem volt. És még az a hülye nyúl is megúszta. Hát kívánhatna ennél többet ebben a szerencsétlenségben? Talán igen, de telhetetlenségnek érezte volna, hiszen minden, ami az életében valóban fontos volt, megmaradt neki. Minden más újra felépíthető, és megvehető. De Daryl nélkül képtelen lenne tovább élni, ha pedig Wolfnak esett volna baja a mentés alatt, azt sem bocsátaná meg magának soha.

Ahogy ezeken merengett, egyre inkább elálmosodott. Alig tudott annyit kipréselni magából, hogy Wolfnak nincs miért sajnálkoznia, hiszen így sem fogja tudni soha visszatörleszteni, amit aznap éjjel, vagyis már hajnalban érte tett.

🔥🔥🔥🔥🔥

Daryl kisírt szemekkel ült Garron ágya mellett. Mikor órákkal ezelőtt a rendőrök végeztek a gyötrésével, és befejezték a kikérdezését, teljesen összetörve kóválygott be a kórterembe. Másra sem vágyott, csak arra, hogy bemászhasson Garron mellé, és soha többet ne kelljen elszakadnia tőle. De amint belépett, és meglátta olyan nyugodtan aludni, csak arra volt képes, hogy szavaszegetten nézze azt a rezzenéstelen arcot. Szívettépő volt a felismerés, hogy akár el is veszthette volna aznap éjjel… És ez mind az ő hibája volt… Hogy fekhetne oda mellé? Hogy szennyezhetné be a jelenlétével?

Mikor belépett, Wolfot már nem találta a kórteremben. Ez nem lepte meg, korábban már írt neki, hogy haza kell mennie, hiszen másnap is szolgálatban van. Még akkor küldte az üzenetet, amikor ő még javában a rendőrökkel beszélt. Azt hitte sosem érnek véget a kérdések, és bár őt nem vádolták semmivel, mégis magán érezte az összes lesújtó pillantást, érezte a teremben zsizsegni az összes, ki nem mondott, vádló gondolatot.

Lelkileg teljesen kimerülve rogyott le a székre Garron ágya mellett, egyértelműen arra, amin korábban Wolf is ült. Csak nézte a másikat, és halkan szipogott, karjait maga köré fonta, nem merte megérinteni a párját. Pedig máskor végigsimított volna az arcán, vagy az ujjai köré tekerte volna a fényes fekete csigákba rendeződő tincsek egyikét.

És Garron természetesen felébredt arra a vizslató nézésre. Először csak megrezdült, majd amint meglátta a másik arcát, azonnal eltűnt a szeméből az álom kábasága.

– Daryl? – szólította meg reszelős hangon. – Mi történt?

Garronra emelte kivörösödött, könnyektől égő szemét, ajkát harapta, hátha ez a fájdalom távol tartja majd a sírást. A másik őt látva azonnal fel akart kelni, de ő csak a fejét rázta, jelezve, hogy maradjon nyugton. Mikor Garron nem hallgatott rá, kénytelen volt fölé hajolni, és a mellkasára tetti a kezét. Ezzel a gyengéd nyomással igyekezett mozdulatlanságra utasítani. Csakhogy Garron fölé hajolva megszédült a kimerültségtől és a váratlan mozgástól, épp csak meg tudta támasztani magát, és így szerencsére nem esett össze.

Garron ezt kihasználva maga mellé húzta az ágyra. Daryl próbált ugyan ellenkezni, de gyorsan megadta magát, és végül engedelmesen a másik testéhez simult. Úgy volt vele, hogy kihasználja még egyszer utoljára ezt a lehetőséget, mielőtt Garron a történteket hallva elküldi maga mellől. Mert ha megtudja… más nem történhet, igaz?

– Daryl… megijesztesz. Mondj valamit – a nagyobb nyomaték kedvéért átfogta a másik kisebb, reszkető testét.

– Ezek szerint nem beszéltél Wolffal? – nézett mélyen Garron aggodalomtól csillogó zöld szemébe.

– De igen, az előbb még itt volt. – Körbefuttatta pillantását a kórtermen, mintha csak akkor tudatosulna benne, hogy a barátja nincs ott.

– Akkor ezek szerint nem mondta?

– Mit kellett volna mondania? – méregette Garron. – Így visszagondolva, szerintem nem voltam annyira magamnál, hogy felfogtam volna.

– Hogy gyújtogatás történt. Amint megkezdték az oltást, már egészen biztosan voltak benne.

– Valaki felgyújtotta a házunkat? – ismételte hitetlenkedve Garron, majd valami a helyére kattant, és összeálltak a részletek a fejében –, ezért beszéltél a rendőrökkel, mert el kellett mondanod nekik, hogy mi történt.

– Nem. – Daryl arcára fájdalmas kifejezés ült ki, és nem állhatta tovább Garron tekintetét, félrefordult előle. – Azért kellett beszélnem velük, mert tudom, hogy ki az elkövető.

– Ki?

A kérdést hallva Darylből újult erővel bukott ki a korábban megregulázott sírás. Garron még szorosabban húzta magához, egyik kezével halvány vörös tincseit símogatta. Halkan suttogott Daryl fülébe, nyugtatni próbálta. És ő tudta, hogy erőt kellene vennie magán, el kell mondania, mert Garronnak joga van tudni az igazságot, ahogy ahhoz is, hogy ezek után elküldje maga mellől, és hallani se akarjon róla többé.

Felült az ágyon, így könnyebb lesz kiadnia magából mindent, ami ólomsúllyal nyomja most a vállát. Kellett egy kis távolság közéjük, mert talán az segít majd könnyebben kezelni az eltaszítást. Vett még egy nagy levegőt, megtörölte az orrát, összeszedte minden bátorságát, és végre kimondta. Közben minden szó égette a torkát.

– Az anyám volt. Amíg arra vártam, hogy kijuss a tűzből, kaptam tőle egy üzenetet. Ebben azt írta, hogy tegnap volt a születésnapja, és évek óta csak egy ajándékra vár tőlem. Arra, hogy végre észhez térjek, és kirúgjalak téged az életemből. Idén is ezt várta, hogy egy nőt válasszak magam mellé, mint minden rendes ember – egy pillanatra elcsuklott a hangja, mégsem hagyta Garront közbevágni, szinte azonnal tovább beszélt. – Azt írta még, hogy tegnap eljött és meglesett minket, és felháborította, hogy még eszembe sem jutott. De megérte, mert legalább megvilágosodott. Megkapta az égi jelet, hogy boldogabb lesz a fia nélkül, mint azzal a tudattal élni, hogy a fia megtérni sem akar a bűnből. Valami látomásról zagyvált, amiben egy jelenés azt mondta neki, hogy gyújtson tüzet, mert az majd mindent megtisztít, és móresre tanítja a benned lakó gonosz lelket, amikor tehetetlen leszel az igazi hatalommal szemben…

Nem bírta tovább, nem mert Garronra nézni, nem akart dühöt, csalódottságot, vagy elutasítást látni rajta. A könnyeivel küzdve már csak annyit volt képes motyogni:

– Úgy sajnálom… ez az egész mind miattam van… Én tehetek róla… Komolyabban kellett volna vettem a korábbi fenyegetőzéseit…

Darylt lepte meg a legjobban, hogy elutasítás vagy dühös kérdések helyett óvón köré záródott Garron két erős karja. A másik a mellkasára vonta, és többször gyengéden megcsókolta. Majd miután Daryl a könnyeit igyekezve elrejteni előle, félrefordult tőle, Garron a többi csókot a füle mögé és a hajára adta.

– Bocsáss meg – nyögte kétségbe esetten Garronba kapaszkodva.

– Mit? Nincs miért bocsánatot kérned. Nem a te hibád – súgta nyugtatóan a fülébe. – Én sem vettem elég komolyan. Én is azt hittem, hogy csak köpködi az eszement gyűlöletet, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyűségre képes.

– De a ház… minden amiért eddig dolgoztunk…

– Azok csak tárgyak, Daryl. Mindent meg tudunk szerezni újra. De nélküled nem lenne miért ismét talpra állnom. Meg a hülye nyúl nélkül sem – ekkor jutott eszébe, teljesen megfeledkezett róla. – Tényleg, hol van Flambino?

Erre Darylből is minden elkeseredettsége ellenére is kibukott egy nagyon halvány kuncogás.

– Wolf felesége eljött érte, és majd a gyerekekkel vigyáznak rá. Amíg haza nem tudjuk vinni. Sőt azt is mondta, hogy az emeleten berendezik nekünk a vendégszobát, amíg nem lesz ismét saját lakásunk.

Daryl figyelte, ahogy a szavai hallatán Garron arca felragyog a megkönnyebbültségtől.

– Látod? Mindenünk megvan, ami egy új élethez kell. Te, a barátaink, nekik hála tető a fejünk fölött…

– Te és az a hülye nyúl – súgta megkönnyebbülten Daryl is, és végre újra mert hinni Garronban és a szerencséjében.

– Igen, főleg az a hülye nyúl – csókolta meg félig nevetve a másik.

 

Eredeti bejegyzés ITT található.

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Zsíros-Takács Mária bemutatkozó

„10 éves koromban a nyári szünetről visszatérve, egy beszámolót kellett írni. Az osztálytársaim csupa izgalmas dologról és helyszínről meséltek és én tanácstalanul ültem az üres lapom felett.”

bővebben

Tánczos Lívia: Megmentő vagy áldozat vagy?

„Úgy gondolom manapság Főnixünk története teljesen szokványos. Sajnos sok helyen látom kívülről a családokat, ahol még nincsenek is tisztában vele, milyen játszmákba is keveredtek bele valójában.”

bővebben
0

KOSÁR