S.A.Locryn: Videójáték tűzoltó

Ez a novella húsvéti meglepetésként készült az olvasói csoportomban tartott szavazás eredményeképp. Fogadjátok sok szeretettel. 🙂


Videójáték tűzoltó

Garron aznap reggel kávéillatra kezdett ébredezni. Ritkán fordult elő ilyen, lévén általában mindig ő kelt korábban, és ha ő nem főzött magának kávét, akkor sajnos senki más sem. A barátja és élettársa Daryl programozóként és grafikusként időbeosztását tekintve csak magától függött, és bár igyekezett a napjait Garron beosztásaihoz igazítani, a korán kelés nem volt az erőssége.

Ahogy egyre feljebb úszott az ébrenlét felé, már valami furcsa és bosszantó kattogást is hallott maga körül. Időbe telt, mire rádöbbent, hogy Daryl digitális kamerájának ütemes hangja az, ahogy egyre újabb fotókat készít. Garron egy mordulás kíséretében ült fel, de azonnal meg is bánta ezt a hirtelen mozdulatot, mert azonnal hasogatni kezdett a mellkasa és az arca bal oldala, amik az előző napi mentésben égtek meg.

Így pedig azonnal értelmet nyert, hogy miért ébredhetett kávé illatra: betegszabadságon volt. Hát, el tudott volna jobb együttállást is képzelni húsvétra, de eszébe sem jutott panaszkodni, mert ha nem úgy alakul az előző napi óvodai mentés, akkor ma és holnap is szolgálatban lenne. Vagy kórházban rosszabb esetben…

– Most komolyan? – nyögött fel, és eleinte fel sem ismerte a saját hangját, ahogy kiszáradt torkából előtört. – Már nyugodtan sem alhat az ember?

– Dehogynem – vigyorgott rá Daryl. – Kifejezetten nyugodtan aludtál, az hogy épp most rúgott ki az ágy, nem az én hibám.

– Nem rúgott ki – dohogott Garron –, a hülye zárhangodra ébredtem fel. Egyébként mit fotózol már megint? Épp most, mikor abszolút vacakul festek…

Először bizonytalan mozdulattal feljebb húzta a mellkasán a takarót – kifejezetten melege volt, de kissé kényelmetlenül érezte magát a kötések miatt –, majd egy még óvatosabb mozdulattal végigsimított arca bal oldalán, amin szintén egy termetes tapasz éktelenkedett. Előző nap látta a vizsgáló lefóliázott ablaküvegének tükröződésében, és egyáltalán nem nyújtott szép látványt.

Persze magának köszönheti, mert ki kellett volna mennie az óvoda tűzből, mikor arra utasították, és mikor észrevette, hogy az arca előtt deformálódni kezd az őt védeni hivatott plexi… De hogy mehetett volna, mikor a tűz és lángok őrjöngő ropogásán át is hallotta a gyereksírást? Szóval figyelmen kívül hagyta a parancsot, és a lángoló épület legmélyére hatolt. Egyedül. Igen, hatalmas kihágás, de mivel végül megmentett két négyéves forma gyereket, nem bánta. Ha kiment volna, elkésnek, így is szinte a háta mögött szakadt be a meggyengült tető.

Daryl kitalálhatta, hogy ilyesmiken jár az agya, mert megfogta a kezét, elhúzta az arcától, egészen az ajkaiig, és megcsókolta Garron bütykös ujjait. Neki pedig azonnal felgyorsult a légzése és a szíve is hevesebben kezdett verni, ahogy figyelte azokat a cseresznye-piros ajkakat. Kifejezetten jól mutattak az ő mindig sötét bőrén.

Eléggé tűz és víz hatást keltettek együtt – a kijelentés minden iróniájával együtt –, az izmos, hatalmas termetű Garron étcsokoládé színű bőrével és az anyjától örökölt zöld szemekkel. Mellette a nyúlánk, de vele nagyjából egymagas, mindig sápadt Daryl szinte ragyogott. Hát igen, őt csak akkor érte napfény, mikor Garron megelégelte azt a barlangi életmódot és kirángatta magával a friss levegőre. Azok az alkalmak mindig elbűvölték, szavakat sem talált, amikor nézhette a Daryl arcán ragyogó aranyszínű szelpőket és a halvány vörös tincsein táncoló napsugarakat.

– Megnéztem a fotókat, amiket Wolf küldött a képedről – súgta Garron bőrére –, nem a legszebb, de mindenki szerint hegek nélkül gyógyul majd. Egy pár hónapig persze látszódni fog utána is, de aztán olyan lesz, mint új korában.

Garron csak vállat vont. Mit mondjon erre? Egyébként Darryl nem is várt kommentárt, mert azonnal kinyúlt az éjjeliszekrényen elhelyezett iPadért, feloldotta, és megnyitotta a VideoGame Firefighter and Sidekick Developper elnevezésű közös Instagram oldalukat. Több, mint húszezren követték őket, és egyértelműen odavoltak minden képért, amit Daryl készített. Elsősorban természetesen Garron miatt jártak vissza a követőik, de Daryl is szép számú rajongóval büszkélkedhetett.

Garron neve adta az ötletet a közös profiljukhoz. Ugyanis a szülei megszállott videojátékosok voltak, és az anyja valami rettenetes kilencvenes évekbeli szerepjáték főgonoszáról nevezte el a fiát. Vajon mit árul el róla, hogy a főgonosz volt a kedvence a játékból? És természetesen Daryl volt annyira kocka, hogy azonnal tudta, melyik játékból származik a neve. Így amikor összejöttek, szinte azonnal felvetette Garronnak a közös profil ötletét, amibe ő kissé félve, de belement. És természetesen Daryl változatlan lelkesedéssel már öt éve készítette az újabb és újabb képeket, amik valahogy mindig hatalmas sikereket arattak.

Valószínüleg már a szupercuki pixeles profilkép is vonzotta a követőket. Ezt is Daryl készítette, és állítása szerint elmehetett volna bármelyik kilencvenes évekbeli szerepjátékba. Mivel Garront sosem kötötték le a játékok, ráhagyta a másikra, de azt titokban elismerte, szerinte is nagyon jó lett, és ő is nagyon szerette.

– Na, ezt csináltam, amíg te aludtál – tolta Garron orra alá az iPadet.

Kivette Daryl kezéből a tabletet, hogy olyan szögbe tudja fordítani, amin már nem csillognak vakítóan a szobába bekúszó napsugarak. A kijelzőn tűzoltó sisakja volt látható a félig levált, hullámosra olvadt arcvédő plexivel, bal oldalán egy lyukkal – ez égette meg Garron arcát. A fotót egyértelműen a legjobb barátja, Wolf csinálta, neki volt szokása mindent vallásos elszántsággal dokumentálni Darylnek. Már csak azért is, mert sosem lehetett tudni, hogy melyik képből sül ki valami műalkotás.

Mint például most egy megolvadt arcvédő plexiből. A levetett védőeszköz a romok között hevert elhagyatva, Daryl mesterien megszerkesztette körülötte a fényeket, amitől olyan hatást keltett, mintha egy színpadi díszlet lenne, és épp összezáródni készülne előtte a függöny. A kép tetején lángoló, animált betűkkel a következő felirat remegett: Majdnem game over.

Garron lejjebb görgetett, és el sem hitte, hogy már az eltelt pár óra alatt közel ötszáz like érkezett rá, és legalább ennyi komment, amiben a követőik a hogyléte felől érdeklődtek. “Az óvodai tűz után. Ez történik, ha gyerekek felügyelet nélkül játszanak a szüleiktől elcsent öngyújtóval.” – olvasta Garron a képhez fűzött kiírást. Amikor felnézett, Daryl elkapta a pillantását.

– Wolf elmondta, hogy mire jutottak az inspektorok – magyarázta csendesen –, meg a gyerekek is bevallották. Meg akarták nézni, hogy ég a függöny… de azt nem gondolták, hogy az a félig műanyag vacak olyan gyorsan és olyan hévvel lángra kap majd.

– Igen, amikor riasztottak minket, nekünk is mondták, hogy mennyire brutálisan elharapózott a tűz – nézett le ismét a képre Garron –, meg azok a vacak könnyűszerkezetes falak is… Kinek jut eszébe ilyenből óvodát építeni? Iszonyatos volt az forróság! Kevésszer akadt dolgunk ilyen alattomos tűzzel… Csoda, hogy mindenkit ki tudtunk menteni.

Erre Daryl csak sokatmondóan hümmögött, és valami olyasmit mormogott, hogy ő ezen nem csodálkozik, mert Garron sosem az a fajta volt, aki könnyen felad bármit is. Ahogy ezt a mostani eset is mutatja. Azt viszont már teljesen tisztán ki lehetett hallani, amikor azt mondta, reméli, ebből nem lesz rendszer.

Daryl felkelt mellőle, majd kivonult a konyhába, ahonnan egy hatalmas adag, legalább egy liter juharsziruppal nyakon öntött amerikai palacsintákat hozott be tálcán. Ezt Garron elé tette, és felszólította, hogy az utolsó morzsáig tűntesse el. Mivel a gyomra a reggeli puszta látványára is követelőző korgással felelt, tiltakozás nélkül esett neki az elé tett ételnek. Amíg ő engedelmesen pusztította az amerikai palacsintákat, Daryl visszaült az asztalához.

Gyakorlott mozdulattal csatlakoztatta a fényképezőgépet a laptopjához, majd miután átmásolta és átválogatta a fotókat, azonnal dolgozni kezdett a kiválasztott képen. Garron teljes lelkinyugalommal, csámcsogva figyelte a másikat, ahogy koncentrálás közben összevonta a szemöldökét, és néha hümmögött maga elé valamit. Ilyenkor egyértelműen látni lehetett, hogy mikor szűnik meg körülötte teljesen a világ, és mikor veszik el az alkotásban. Garron szerette nézni ilyenkor, időtlennek és csodálatosnak tűnt, ahogy az elégedettség kifejezése fokozatosan egyre ragyogóbb mosolyt csalt az arcára.

Már egy ideje elfogyott minden palacsinta a tálcáról, de Garron még mindig nem mert megmoccanni sem, nem akarta semmivel sem megzavarni Darylt, de persze egy idő után érezni kezdte a zsibbadást törökülésbe húzott lábaiban. Aztán pár perc múlva már képtelen volt tovább mozdulatlanul, nyugton maradni. Ahogy óvatosan leemelte magáról a tálcát, majd kinyújtotta, kibújtatta a takaró alól a lábát, sikerült annyi zajt csapnia, hogy Darylt kirántsa a maga kis elszigetelt művészi világából. Hatalmasra tágult szemekkel fordult felé, mint mindig, amikor megzavarták, és hirtelen nem tudta, hol van. Garron legszívesebben felpattant volna, hogy odalépjen elé, a karjaiba vonja, és addig csókolja, amíg Daryl alatt meg nem rogynak a térdei…

De sajnos most erre nem lett volna a képes a mellkasát húzó égési sebek miatt. Sőt kifejezetten óvatosan tudott csak mozogni. Daryl is erre a felismerésre juthatott, mert azonnal előtte termett, elvette tőle a tálcát, és kisietett vele a konyhába, ahonnan egy hatalmas bögre gőzölgő kávéval tért vissza. Garron hálásan fogadta el tőle, és még hálásabban ivott bele.

– Mit alkotsz? – tudakolta két korty között.

– Gyere és nézd meg – vigyorgott rá Daryl. – A húsvéti különkiadás képed készül.

Garron felvonta a szemöldökét, de engedelmesen és természetesen kimért mozdulatokkal odalépett Daryl laptopja elé, a fotó a képszerkesztő programban volt megnyitva, és amennyire fel tudta mérni, már majdnem el is készült. A fényképen tényleg ő volt látható, ahogy a franciaágyukban a takarók és párnák közt az igazak álmát aludta. Daryl olyan ügyesen és körültekintően készítette a képet, olyan jól megválasztott szögből, hogy nem látszott a kötés sem Garron mellkasán, sem az arcán.

A képen nyuszi fülei és orra volt, és színes, hímes tojások, festékek és ecsetek vették körül, mintha csak mindannyian elfáradtak volna a hatalmas munkában. A tojások mintáján az alábbi szöveget lehetett kivenni: “A húsvéti nyúl legkimerültebb segítője”. Ahogy Garron végigfuttatta pillantását a szövegen, kirobbant belőle az elégedett nevetés.

– Te hallod, ha ezt kiteszed, az állomáson sosem szabadulok majd a többiek gúnyolódásától!

– Ugyan ugyan – ingatta a fejét Daryl is vigyorogva –, erre is felkészültem. Nézd meg a bal felső csücsköt.

Garron hatalmas szemeket meresztett, de olyan nagyon nem is kellett volna, mert szinte azonnal észrevette Wolfot a kép sarkában, ahogy farkasemberként vicsorogva őrzi a nyúl-segéd álmát. Ezt látva még harsányabban kezdett nevetni, és minden igyekezete ellenére Daryl is önkéntelenül csatlakozott hozzá.

– Látod? – biccentett a kép felé. – Lesz, aki majd kordában tartja őket.

– Ebben az esetben mehet ki – adta meg az engedélyt Garron.

– Már megbocsáss, de ez eddig a legjobb képem. Ez akkor is kimenne, ha boszorkányok potyognának az égből. De örülök, hogy tetszik.

– Már hogy ne tetszene? – húzta óvatosan közel magához Darylt, akinek még épp sikerült elmentenie a képet, mielőtt Garron lerohanta a csókjaival.

 

Eredeti bejegyzés ITT.

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Németh Krisztina bemutatkozó

„Rengeteg történet kering a fejemben, de az én sorsom nem hagyja, hogy az írói fantáziám szárnyalása vezesse tollamat. Utamba küldi azokat az embereket, akikről írnom kell.”

bővebben
0

KOSÁR