fbpx

Beleolvasó-Areán

Szerző: Andy T. Miller
Oldalszám: 216
ISBN: 9786150075426
Megjelenés éve: 2020

Újra érezte, hogy minden sejtje bizseregni kezd, vére mintha forrna, és ki akarna törni a bőre alól. Lehunyta a szemét, csalódottan a ládikára tette a tenyerét, ujja a zár fölé ért, hangosan felsóhajtott:

Kérlek, nyílj ki!

A láda zárja hangosan kattant, a fedél megmozdult. Areán szeme döbbenten pattant ki, száját kissé eltátva nézett le a dobozra és a kezére. Érezte, hogy ő csinálta! Az akaratával nyitotta ki. Nem tudta, hogyan, de érezte, hogy ő volt. Hirtelen eszébe jutottak régebbi esetek, soha nem volt ennyire egyértelmű, csak olyan rácsodálkozások, amikor valami tényleg úgy történt, ahogy ő hirtelenében kívánta, kimondta. Mint amikor Klaus állandóan piszkálta… Egyszer elvette a táskáját, és elrohant vele, dühösen kiáltott rá, azt akarta, hogy essen hasra. Egy kerítés beton lábazatába verte be az orrát, az arccsontja is megrepedt, sokáig nem jött suliba. Két hete, amikor elkésett a kirándulóbuszról, felkiáltott, hogy „Ó, hogy állna le!”, és a busz motorja leállt, sosem jöttek rá, mitől, mert miután felszállt, pöccre indult. Mikor olvasás, tanulás közben fel sem nézve nyúl a

poharáért, sosem dönti fel, a kezébe kerül, bárhová is tette le az asztalon. De ez most olyan egyértelmű, hogy már nem lehetett legyinteni rá, gondolkoznia kellett rajta! Amivel persze értékes másodperceket veszített, amíg nem a rá várakozó ládikával foglakozott. Újra teljes figyelmét a résnyire felnyílt fedélre fordította, és két kézzel óvatosan megérintve, milliméterenként emelte egyre feljebb. Nem tudta, mi lehet alatta, csak azt érezte teljes bizonyossággal, hogy minden megváltozik attól a pillanattól, hogy felnyitja. Lassan láthatóvá vált egy fakult, régi selyemszövetbe csomagolt tárgy körvonala, alóla valami csillogó vörös látszott ki. Már türelmetlenül hajtotta hátra a tetőt, mohón nyúlt a dobozba, felvette a benne lévő, gondosan bebugyolált tárgyat, amelyről már sejtette, hogy egy könyv. Alóla előtűnt a tőr. A pengéje bronznak látszott, zöldes patina borította, a közepén mindkét oldalt végigfutott egy vájat. Valahonnan eszébe jutott, az a vércsatorna, hogy ha valaki le van vele szúrva, könnyebb legyen kihúzni a testből… Ujjai rögtön ráfonódtak a markolatra, érezte a mintákat a bőre alatt, kis energiaindák kúsztak át belőle a testébe, eggyé lett vele, mintha a tőr az ő eddig elveszett része lett volna. Képek villantak fel előtte egy régmúlt világból, amit ő soha nem láthatott, emberek, tájak, illatok, érzelmek kavargó sokasága, düh, vágy, félelem, dac, könyörtelen elszántság és végtelen magány. Emlékek, melyek nem az övéi, és most már mégis azok… A markolat megfeketedett ezüst, tele vésetekkel és kis, zöld, áttetsző kövekkel, a markolatgombban egy majdnem diónyi, vérvörös kő, amely itta magába a napfényt, és ezerszerezve szórta szét a szobában minden mozdulatra. Feje fölé emelte a tőrt, két marokra fogva, és egyszerre hatalmasnak érezte magát, erősnek, majd elborította a tehetetlenség, és újra a végtelen magány érzése, másodpercekig semmit sem látott, mintha megvakult volna. Mikor kezdett kitisztulni a szeme, ólmos fáradtság áradt szét a testében, alig bírt ébren maradni, de győzött a kíváncsisága. Óvatosan, kelletlenül letette a tőrt, és lassan visszatért az ereje. Finom mozdulatokkal kibontotta a selyemkendőből a könyvet, áhítattal nézte a megrepedezett bőrt, a kis cirádás, megfeketedett sarokvasalatokat, a szorosan záró kapcson függő apró lakatot. Lehunyta a szemét, ujját a lakatra téve suttogott:

Nyílj ki, kérlek!

Halk kattanással kioldódott a zár, és a könyv rögtön fel is nyílt. Furcsa, cikornyás, díszes betűkkel íródott, önkéntelenül végigsimított ujjaival a régi íráson. A betűk elrejtették előle a titkukat, de tudta, nem nyughat, míg meg nem fejti. Óvatosan végiglapozta, szíve lüktetve pumpálta ereiben a vért, halántékán érezte az ütemet. Az utolsó lapon egy nevet látott, latin betűkkel, ami szinte a retinájába égett. Akiram. Előbb suttogva, majd egyre hangosabban ismételgette, mintha transzba esett volna, előre-hátra dülöngélve, keze önkéntelenül újra a tőrért nyúlt, feje fölé emelte, összefűzte rajta ujjait, és már parancsolón kiáltott:

Akiram!

Hirtelen mintha valami meghasadt volna a valóság szövetén, furcsa, gyenge tapogatózást érzett a tudata szélén, valaki el akarta érni őt… Egy pillanatra megrettent, aztán lehunyt szemmel próbálta elfogadni, befogadni az érkezőt, de csupán leheletnyi érzés maradt, alig-bizonyosság arról, hogy az a másik létezik, és várja őt valahol. Túl nagy a távolság. Néhány felvillanó emlékképpel újra gazdagabb lett, tudta, egy férfi emlékei. A tőr a kapocs, a könyv pedig a magyarázat mindenre. A könyvet Akiram írta, a férfi, aki attól a naptól szó szerint a részévé vált, a bőre alá költözött. Aki hívja és várja őt, korokon át. Lassan megnyugodott, és mielőtt visszapakolt a ládikába, lemásolt egy rövid, jelentéktelennek látszó szövegrészt a könyvből. Keze ösztönösen, pontosan követte a kecses vonalakat a papíron, vágyta érteni a jelentésüket.

Akkor még nem tudatosult benne, hogy már végleg elveszett. Abban a pillanatban, amikor először kulcsolódtak ujjai a tőr markolatára, rálépett arra az útra, amelyről számára többé nincs visszatérés a rendezett világba. A kapcsolódás kettejük között létrejött, és ez, amíg él, elszakíthatatlan.

Gyengéden visszabugyolálta a könyvet a puha selyembe, rátette a tőrt, és a visszazárt dobozt, a kincsét, eldugta szekrénye kulcsos részébe. Csak ekkor hallotta meg lentről a hangokat, és döbbenten nézett az órára. Észrevétlenül beesteledett, a kinti fény alig szűrődött be a szobába, a szülei és öccse már jó ideje otthon lehetnek, talán hívták is, csak nem hallotta. Gyorsan rendbe szedte magát, áldotta a sorsot a saját kis fürdőért. Sápadtsága, teljes kimerültsége és a szeme alatti, sötét karikák biztos feltűnnek majd, ki kell találnia valamit. Valami olyan betegséget, amivel nem akarják mindenáron orvoshoz cipelni.

A lemásolt szöveggel felkereste az etimológiai és nyelvi tanszékről érkezett vendégtanárt, aki azt ókori arámi szövegként azonosította, és ő fejest ugrott a nyelvtanulásba. Nehéz volt mindent összeegyeztetnie, a tanulást, a színdarab előkészületeit és az otthoni „jelenlétet”, hogy elaltassa szülei aggodalmát, de mégis a legnehezebb volt ellenállnia annak, hogy amint egyedül marad, elővegye a tőrt. Vágyott rá, hogy megérintse, de minden erejét kiszívta, ha nem bírt ellenállni, és megtette. Ellenállhatatlanul vonzotta, hogy érezze azt a másikat, amint a tudatához ér. Tisztában volt vele, hogy az ő emlékei éppúgy megnyílnak Akiram előtt, mint őelőtte a férfi emlékei, válogatás nélkül, véletlenszerűen, sokszor olyanok is, amit egyáltalán nem akart látni. Ezek néha dührohamot váltottak ki belőle, volt, hogy majdnem összezúzta a berendezést, egyszer meg is vágta magát a tőrrel, de a seb meglepően gyorsan begyógyult. Időbe telt, míg rájött, féltékeny. Gyűlöletes féltékenységet, alig leküzdhető dühöt érzett a már rég elporladt, múltbéli nők miatt, akiket Akiram valaha ölelt. Tudta, hogy ezt is képtelen a másik elől elrejteni, hiába is próbálná.

Az érzések elborították, ő is megélte az időtlen sötétséget, a magányt, az egyedüllét örökkévalóságát – Akiramot. Szavakat nem tudtak váltani, csak emlékképeik és érzelmeik nyíltak meg egymás felé, de egyre erősebben kapcsolódott össze a lelkük.

További bejegyzések 

Tánczos Lívia: Nem vagy bűnös!

„Pedig „amint vetsz, úgy aratsz”. Pontosan azt fogod visszakapni az élettől, amit beletettél. Hiszen a vonzás törvénye, vagy a vetés-aratás törvénye is erről szól.”

bővebben

Beleolvasó-Használd az elméd!

„Az élet sok megtanulandó leckét fog neked küldeni, hogy fejlődj és tanulj. Kihívások elé kerülsz, megoldandó feladatok sorakoznak előtted, amelyeket tévesen az emberek „problémának” hívnak. Sajnos ezeket a dolgokat ilyenkor nem a megfelelő szemszögből látják. Ezekkel az ösztönző kihívásokkal egy dolgod van: levonni a megfelelő következtetést, vagyis tanuld meg a leckét, azután lépj tovább.”

bővebben

Beleolvasó-Préda

„A kezem remeg, ahogy a szalagot a dobozra kötöm, mert a fiatal férfi még mindig engem figyel. Izgalmamban, hogy hamarosan egy félistent kell kiszolgálnom, megvágom magam a csomagolópapírral. Francba! A számhoz kapom sérült ujjam, hogy megállítsam a kiserkenő vért. Vásárlóm együttérző pillantást vet felém, én pedig biccentek, hogy minden rendben.”

bővebben
0

KOSÁR