Falakmögött: Frici, te…!

Frici, te…!

 

Kedves Mindenki!

Nehéz döntést hoztam, de talán ezzel segíthetek sorstársaimnak. Elmesélem Nektek a történetem, hogyan lettem Frici, te! elkényeztetett ficsúr. Azt hiszem ez a nevem, legalábbis a gazdám állandóan így hív, de néha szoktam tőle hallani Frici, te világ lustája vagy Frici, te éhenkórász neveket is. Szóval elég bizonytalan vagyok a nevemet illetően. Nézzétek el nekem, még nem igazán ismerem ki magam az emberek világában. Csak két hónapja vagyok gazdás cica, előtte gazdátlan voltam. Legalábbis ezt mondták azok, akik megtaláltak. De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdem az elején.

Első heteimből nem sok mindenre emlékszem, elég jó helyem volt, nem panaszkodhatom. Mamám egy fészerben hozott a napvilágra finom szalma között. Gondoskodott rólunk, rólam és két testvéremről. Etetett minket, mosdatott, vigyázott ránk. Ahogy teltek a napok  szemeink kinyíltak és kezdtük felfedezni az otthonunkat, legalábbis azt hittem, az az otthonunk. Meleg volt, jó illat, de anyánk egyre idegesebb volt, de ezt akkortájt nem tudtam mire vélni. Egyre többet járt el és hagyott minket magunkra. Ha velünk volt, akkor is szemei élénken pásztázták a környezetünket. Ahogy nőttünk megtanított minket vadászni, élelmet szerezni, mire kell figyelnünk. Akkor tanította meg azt is, hogy az emberektől félni kell, és elkerülni őket. Nem értettem az okát, de így tettem a testvéreimmel együtt, akárhányszor játszani indultunk.

Szóval egész jól teltek első hónapjaim. De nem untatlak tovább titeket a részletekkel.

Egyik nap, a pajta ajtaja kivágódott,és hatalmas mély hangú ember közelített a sarok felé, amit én az otthonunknak hittem. Ekkor ért életem első nagy csapása. A mély hangú, széles vállú ember lapáttal suhintott a mamánk felé, aki minket próbált védeni. A mamánkat eltalálta és többet nem kelt fel. A testvéreim és én mozdulni sem mertünk. Egész testem remegett, hangosan sírtunk mind a hárman, hátha erre a mamánk felébred. Egy magasabb és vékonyabb hangot hallottunk meg messzebbről, de látni nem láttunk senkit. A hang a következőket mondta, erre azért emlékszem szó szerint, mert próbáltam nagyon figyelni, hogy később el tudjam mondani a mamánknak ha felébred, de sajnos feleslegesnek bizonyult ezen próbálkozásom, de azért most nektek elmondom:

“Mondtam, hogy elintézem őket, miért kellett bántanod szerencsétlent, te átkozott. “

A hang gazdája egy kisebb termetű ember volt. Lassan közeledett felénk, majd felnyalábolt mind a hármunkat és egy kosárba rakott. Letakart minket egy pléddel és sötétség borult ránk.

Ekkor láttuk utoljára a mamánkat. Most már tudom, valószínűleg meghalt már akkor mikor az a szörnyeteg megütötte. A hosszú úton egy darabig rettegtünk, egyikünk se mert mozdulni, de keservesen. A vékony hang többször mondogatta, hogy nyugalom, nem lesz semmi baj, de nem értettünk semmit a történtekből.

Nagyon elfáradhattunk, mert a következő kép amire emlékszem, hogy egy zajos helyen ébredünk. A kosárból kimászva óvatosan indultunk el a szürke aszfalton, de nálunk sokkal nagyobb és gyorsabb járművek közlekedtek az úton, hasonlók mint amiket a farmon láttunk a pajta mellett, de ezek sokkal-sokkal gyorsabbak voltak. A testvéreim bátrabbak voltak mint én, én nem akartam mozdulni onnan, de ők egyre mondogatták hogy nem lesz semmi baj, de én nagyon féltem az autóktól. Egy két ember mászkált ugyan körülöttünk, de nem figyeltek ránk, és mi is próbáltuk őket kerülni, mert emlékeztünk mit mondott a mamánk és a mély hangú férfi képe is a szemünk előtt lebegett, aki bántotta őt. Most már értettem, miért mondogatta ezt a mamánk naponta többször is.

Találtunk egy szűk kis helyet egy fal oldalába, nem messze a kosártól, mind bebújtunk oda éjszakára. Másnap reggel a testvéreim már nagyon éhesek voltak és én is. Ők egeret akartak keresni, hogy egyenek, de én meg akartam várni a mamát, hátha utánunk jön. Ő mindig velünk volt eddig, nem hittem hogy most magunkra hagyna.

A testvéreim élelem után néztek, én ott maradtam. Mikor délután sem jöttek vissza, elindultam megkeresni őket.

Nem messze a búvóhelyünktől láttam meg őket valami pirosban feküdtek mind a ketten. Hiába nyávogtam nekik, nem válaszoltak. Közelebb akartam menni hozzájuk, de az elsuhanó autók miatt nem tudtam. Egyszer csak szabaddá vált az út és odarohantam hozzájuk. Tiszta vér volt minden, nem mozdult egyikőjük sem, hallottak voltak, pont mint az egerek amiket megettünk. Már nem segíthettem nekik semmit, ez volt a második csapás és hogy haladjunk a történetben rögtön érkezett a harmadik is.

Hangos duda szót hallottam és már suhant is el a fejem felett az autó, próbáltam kiszaladni az út szélére ahol az emberek mentek, de mindig jött egy egy autó, nem tudtam merre induljak, csak szaladtam körbe körbe halott testvéreim körül és próbáltam kitörni, hol az egyik oldalra, hol a másikra. Mikor azt hittem végre sikerül és megúszom egy éles fájdalmat éreztem a hátsó lábamon és egy hatalmas ütést. Ott feküdtem az út szélétől nem messze, nem bírtam megmozdulni, annyira fájtak a hátsó lábaim. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de valahogy sikerült annyira erőt gyűjtenem, hogy az út széléig kússzak, vörös csíkot húzva magam után. Az autók kikerültek, mellettem suhantak el. Elfáradtam mire kiértem. Csak fájdalmat és fáradságot éreztem. Kicsit pihentetni akartam a szemem, hogy hátha utána már jobb lesz. Arra ébredtem fel, hogy két ember beszélget a fejem felett, úgy tűnt nem tudják eldönteni élek-e még. Nem mertem megmozdulni. Mama azt tanította, kerüljem őket el, de ha akartam se tudtam volna mozdulni, mert nem éreztem a hátsó lábaimat. Végül akkor, életemben másodszor megéreztem az emberi érintést, ez nem volt olyan durva mint az első, csak finoman rám tette meleg tenyerét és nem moccant. A mély hang halkan megszólalt és a következőket mondta: Még él. El kell vinnünk az állatorvoshoz, itt nem maradhat, meghalna.

Azt mondta élek, én mégis úgy éreztem már meghaltam és a pokolba kerültem. Kinyitottam a szemem és bámultam rájuk, ők kedvesen mosolyogtak. A hosszú hajú szeméből víz hullott a fejemre.

A mély hangú elment és kis idő múlva visszatért egy puha anyaggal amibe becsavartak.  Óvatosak voltak, de nagyon fájt mindenem, a lábaimat továbbra se tudtam mozgatni, mintha ott se lettek volna. Felemeltek és elindultak velem. Alig egy perccel később láttam meg, hogy egy olyan halált okozó masina felé visznek. Még nagyobb félelelm járt át és minden erőmet összeszedve próbáltam kiszabdulni, de ők csak csitítottak. A hosszú hajú csak azt mondogatta nem lesz semmi baj, olyan kedves hangon mondta és olyan lágy volt, hogy egy kicsit megnyugodtam és hinni akartam neki. Kinyitották az autót és beszálltak velem. Benn az autóban nagyon  kellemes meleg volt, végre nem fáztam. Ismét elaludtam.

Innentől elég sok mindenre nem emlékszem, a fájdalom állandóan elnyomott, csak villanások vannak meg és érzések. Egy hideg asztal, egy furcsa anyag érintése, valaki a lábaimat piszkálja, nagyon fájnak, de legalább ezek szerint még megvannak, mozgatni továbbra sem tudtam őket.

Nem tudom mennyit aludhattam, azt se tudom mit történt ez idő alatt velem. Álmomban szörnyű rémképek gyötörtek, a mamám mozdulatlan teste, a testvéreim vérben úszó testei, hatalmas négykerekű járművek, mély hang, aki rajtam nevet. Aztán felébredtem.

Az erős fény nagyon bántotta a szemem. Az első amit éreztem, hogy kevésbé érzem a fájdalmat. Próbáltam felemelni a fejem, de annyira nehéz volt, hogy nem ment. Sokáig nem mozdultam, csak próbáltam felmérni, hol lehetek. Fém rácsokat láttam magam körül mindenhol és már állatok szaga terjengett valami erős szúrós szaggal vegyülve. Kis idő múlva fehér ruhás alak jelent meg, közel hajolt hozzám és halkan megszólított.

– Szevasz kishaver, hát felébredtél végre. Jó sokat aludtál.

Miközben ezeket a szavakat súgta felém, benyúlt a rácsok között a nyíláson, amit korábban kinyitott és azon keresztül benyúlva megvakargatta a fülem tövét.

Elárulom neked kedves olvasó ekkor két dolog játszódott le bennem, szabadság, nyitva az ajtó és rögtön utána a világ legjobb érzése, amit most tapasztaltam meg először. Nem tudom ki találta ki ezt a fül mögötti vakargatást, de leírhatatlan érzés volt én mondom nektek.

Pár óra, de lehet akár egy nap is eltelhetett, négyszer vagy ötször jöttek be megnézni engem. A mellső mancsomból lógott ki egy cső, néha rákötöttek valamit. Egyre jobban éreztem magam és végre sikerült felemelnem a fejem is.

Újból átjárt a pánik félelem mikor végre hátra tudtam nézni a hátsó lábaimra. Fájdalmat nem éreztem, de ekkor jött a felismerés, az ok, amit eddig nem tudtam.

Az egyik lábam hiányzott, a másik pedig nem is tudom az a saját lábam volt-e, mindenféle fém állt ki belőle. Megpróbáltam mozgatni, de mintha meg se próbáltam volna.

Minden erőmet összeszedve megkíséreltem magam megmozdítani, de csak a felső testem mozgott, a hátsó lábam, nem akart. A másik meg hiányzott. Értitek ti ezt? Sose láttam még állatot, négy helyett, hárommal.

Teljesen kikeltem magamból, ordítottam, nyávogtam, rángattam magam, próbáltam a fémet kiszedni a lábamból. Ekkor ismét bejött az orvos, kaptam valamit a vizes zacskóba, ami belém csöpögött, aztán egy nagy műanyag valamit, ami olyan volt mint valami búra.

– Így, ni  – mondta a fehér köpenyes – nem bánthatod a lábad. Megígérem minden rendbe lesz.

Bevallom nem hittem neki. Az a nő aki kosárba rakott minket is ezt mondta, és a testvéreim hallottak, és én is majdnem ott maradtam. Az a két ember, aki a földről összeszedett is ezt mondta, és nem érzek azóta fájdalmat ez igaz, de nincs meg az egyik lábam a másik pedig tele van fémmel. Most akkor higyjek ennek a fehérköpenyesnek vagy sem? A vakargatás jó volt ez igaz, nah de akkor is, mi történik velem?

Az időérzékem csalt, nem tudtam megállapítani éjszaka van-e vagy nappal. Mindig világos volt itt ahol voltunk, mert nem egyedül voltam, voltak más állatok is, volt aki sokat sírt, volt aki csendben volt, de én senkivel sem beszélgettem.

Csak meg akartam érteni a dolgokat, ahogy telt az idő a csövet kiszedték a mellső  lábamból, kaptam ételt és vizet. Nagyon finom volt a kaja, amit adtak, ilyen finomat még nem ettem. Azt mondták halas tasakos, és valami ropogósat is szórtak nekem. Sokszor jöttek be hozzám, nézték a lábam, engem, maceráltak, de a fehérköpenyes volt a kedvencem, ő mindig megvakargatott.

Hiába gondolkodtam mi lesz most velem, vajon visszaraknak az utcára, de ilyen lábakkal nem fogok tudni vadászni, hogy élem túl? Aztán egyik nap, egy vidám hosszú hajú nő, mert közben ezt is megtudtam, hogy vannak férfiak és nők az embereknél is, pont mint nálunk macskáknál, jött be hozzám. A nő hatalmas villanófényes masinát hozott, amivel állandóan a szemembe világított, utáltam. A rendelőben lévő emberek mind odagyűltek a ketrecemhez, amiben napok óta éltem. Csak azt hallottam tőlük, legyek jó cica, legyek cuki, mert ezzel fogok magamnak gazdát. Értitek ezt? Gazdát. Én eddig csak egeret fogtam, mi lehet az a gazda?

Nem tudtam miről beszélnek, csak azt akartam hagyjanak békén.

Mikor végre elmentek az egyik alattam lévő macska elkezdte magyarázni, hogy tök jó nekem, mert keresni fognak nekem egy gazdát, és ezek után mindent elmesélt a gazdákról, a meleg otthonokról, hogy ott mindig van étel, játék és sok sok simogatás. Azt is elmondta bármit megtehetünk amihez kedvünk van, mert bizony sose fognak ránk igazán megharagudni. Elmesélte hogy neki is vannak gazdái, csak beteg lett, de már jobban van és hamarosan hazamehet.

Tóni volt az alattam lévő macska neve, sokat tanultam tőle. Bár nem igazán akartam hinni, hogy bárkinek is kellenék ilyen lábakkal és különben is, még mindig féltem az emberektől. Egyedül a fehérruhásnak hagytam hogy hozzám érjen, persze a többiek lefogtak, ott nem volt mit tennem.

A napok teltek, de mindig ugyan azokat az arcokat láttam, a lakók mellettem cserélődtek. Egyszer csak a villanó gépes nő jött, találjátok ki kikkel? Azokkal az emberekkel akik összeszedtek az utcán.

Rám néztek, de láttam a szemükben, hogy nem ezt várták, a lábamból még mindig kiállt fém és hát a másik se nőtt vissza.

A lány szeme megint vizes lett, pont mint amikor megmentettek.

Hallottam, hogy nagyon sokat sugdolóznak és el is kaptam egy két mondatot belőle, sajnos semmi jó hír nem volt közte. Hallottam, amint a fehérköpenyest is odahívták, aki elmondta, hogy az egyik lábam amputálni kellett, mert olyan szinten roncsolódott, a másikat próbálták megmenteni, de nem valószínű hogy valaha is fogok tudni járni rajta, bár még meg lehet próbálni valami fizimicsodát, nem tudom mit mondhatott. A lány szeme felcsillant, ez volt az a pillanat amikor beleszerettem és azt kívántam bárcsak én lennék az ő cicája.

Odaléptek hozzám kinyitották az ajtót. A fehérköpenyes elmondta nekik, hogy nem igazán hagyom, hogy bárki megsimogasson, de azért megpróbálhatják, csak legyenek óvatosak.

A lány benyúlt és megsimogatta a fejem, majd az oldalam, ilyen finom érzést még sose éreztem, jobb volt mint a fehér köpenyes. Az illata is nagyon jó volt. Hallottam, amint a férfi azt mondja neki

– Kedvesem, biztos, hogy őt akarod? Sose lesz már olyan mint rég.

A lány ekkor ezt mondta

– Csak is őt akarom, szeretném megmutatni neki, hogy lehet még boldog.

– Rendben szivem, akkor így lesz.

A villanó gépes nő örömében tapsikolt, majd odafordult hozzám.

– Látod cicus, csak találtunk neked is egy gazdit, irtó mázlista vagy, de meg is érdemled.

Így mosolyogni még nem láttam senkit, örült nekem, örült, hogy lettek gazdáim.

Az emberek elköszöntek, és azt mondták pár nap múlva visszajönnek értem.

Az idő lassan telt, állandóan járt az agyam. Tóni azt mondta a gazdák jók, és jó dolgom lesz, de bevallom őszintén még mindig féltem kicsit, bár a lányt nagyon megkedveltem.

A fehérköpenyes írtó rendes volt, minden nap hozott finom ropogóst nekem, a kajám mellé.

Eljött a nagy napom. Kivették a fémeket a lábamból, csak picit fájt, de sajnos mozgatni továbbra se tudtam.

A fehérköpenyes kissé csalódottan mesélt a leendő gazdáimnak, mikor azok értem jöttek, nagyon sokat beszéltek milyen lehetőségeim vannak.

Sajnos a tölcsér maradt a fejemen, azt mondták amíg be nem gyógyulnak a sebek annak maradnia kell, már nagyon bosszantott, ne láttam tőle rendesen és ha fiszkettem se tudtam magam rendesen megvakarni. Nem tudom ki találta ki ezt a gallérizét, mert ezt mondták rá az emberek, de azok se hordtak még ilyet, az is biztos.

A gazdáim betettek egy pihe puha dobozba, rám csukták az ajtót majd azt mondták, hogy hazamegyünk.

Azóta fél év telt el, szorgalmasan vittek arra a fizikoizére, mondnaom se kell szörnyű macerás volt, de az ottani lány nagyon türelmes volt és mindig kaptam tőle is ropogóst, lehet a fehérköpenyes mondta neki. A lábam megjavult, néha fáj még de tudok vele járni, amelyiket levágták, nem nőtt vissza, sajnos. Sokszor kerestem, a gazdáim azt mondták mikor látták, hogy a helyét nyalogatom, hogy már sose lesz ott, ne piszkáljam, szóval azt hiszem ebbe bele kell törődnöm. Újra meg kellett tanulnom járni, sokszor elestem az elején de már egész jól boldogulok

Szóval gazdás macska lettem, és imádom. És bár még mindig nem tudom melyik az igazi nevem a három közül de a Frici, te … az biztos.

Köszönöm, hogy elolvastad a történetem, csak annyit szerettem volna mondani, hogy ha teheted, te is segíts az állatokon, mi örökké hálásak leszünk nektek érte, még ha néha nem is úgy tűnik, de ezt nézzétek el nekünk.

Szeretettel,

Frici, te…jajj nem is tudom melyik a három közül

Az eredeti bejegyzést IDE kattintva találod.

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Zsíros-Takács Mária bemutatkozó

„10 éves koromban a nyári szünetről visszatérve, egy beszámolót kellett írni. Az osztálytársaim csupa izgalmas dologról és helyszínről meséltek és én tanácstalanul ültem az üres lapom felett.”

bővebben
0

KOSÁR