KILU – Arc a tükörben

Abban a hitben élni, hogy csak annyi megpróbáltatást kapunk az élettől, amennyivel el is bírunk, igazán megnyugtató érzés.
Vagy, hogy a történések amelyek az életünket alakítják, tanítanak nekünk valamit, és többek lehetünk általuk.
Hogy az élet leckék sorozata, és bárhogyan is alakul, mi mindenhogyan csak nyerhetünk valamit általa.

Azonban olykor, bizony szembe kell néznünk vele, hogy a történet amit az ürességbe írnak, fájdalommal, és kételyekkel, az nem más, mint a rideg valóság.
Maga a téboly, amit nem olvasni kell, hanem átélni, hogy megismerd és megértsd.

Nem a hiány vagy a veszteség miatt érezzük a fájdalmat, hanem mert ott motoszkál a fejünkben a gondolat, a szívünkben az érzés, hogy a téboly, amely valósággá vált, a semmiből született. Oktalanul.
Közben pedig nem tudjuk megmagyarázni magunknak, hogy a történtek jók, vagy rosszak. Mélyen magunkban érezzük, hogy ennek talán nem így kellett volna lennie, de nem merjük kimondani és nem maradt más utána, csak az a mély, korom fekete, betölthetetlen űr, és az óceánnyi kétely, amely tengernyi kérdést sodor a partjára, minden egyes reggelre.

Aztán mikor a tükörbe nézel, már önmagad sem látod benne. Fogalmad sincs ki vagy. Létezel, szólnak hozzád, elvégzed a munkád, eleget teszel a kötelezettségeidnek, amennyire tőled telik, de már semmi sem a régi.
Nem tudod már, hogy a múlt emésztett-e fel, a jelen volt-e a hazugság, vagy a jövő volt-e álom, amit elképzeltél.
Fogalmad sincs hová lett a tűz, amely úgy hajtott, mint még soha korábban. Vágyja a lelked, hogy történjen valami, de félsz belevetni magad a lehetetlenbe, tanácstalanul állsz a tükör előtt és győzködöd magad, hogy a “valóság” amelyben élsz meghazudtolhatatlan és az egyetlen valóság.

Már szinte bele sem mersz gondolni, hogy akinek hitted magad a másik által, az valóban lehettél volna te magad, csak el kellett volna fogadnod. Kételkedsz, pedig tudod jól, hogy ha egyszer is el tudtad hinni magadról, akkor az az ember valóban te lehettél volna.

Egészen addig csináljuk ezt magunkkal, amíg a tűz, s a hőn áhított vágyak, amelyek olyan hirtelen jöttek, végleg el nem vesznek.
Az idő elnyomja a fényünket, s a ragyogás, amit meglátott bennünk a másik, végleg kihuny.

Elhitetjük magunkkal, hogy a “valóság”amiben élünk, a legtöbb ami nekünk jár, és szépen csendben, tövig szúrjuk a kést a vágyainkba és az álmainkba, egészen addig, amíg az utolsó csepp vér is ki nem hull belőlük.

Már az emlékek is elhalványultak, annyi évtized eltelt, nem emlékszünk már szinte semmire konkrétan, csak arra, hogy valaha volt valami az életünkben, amit ha mertünk volna, lehetőségnek hívunk akkoriban, és nem riadunk meg tőle.

Semmi mást nem tehetünk már megvénült elménkkel és lelkünkkel, csak reménykedhetünk benne, hogy egy csoda visszahozza az életünkbe azt a lehetőséget, amit korábban rettegtünk, és ami elől fejvesztve elmenekültünk.

A kötelék, s az érzés örökre velünk maradt, végig kísérte az egész életünket, s az unokáinknak is azt tanítjuk, hogy soha ne adják fel az álmaikat, és a vágyaikat, bármennyire is lehetetlennek tűnnek, mert mi, már elvesztettünk valami nagyon fontosat. Önmagunkat.

Arról nem beszélünk nekik, hogy ez mennyire nehéz, olykor pedig az emberek bántják egymást, amikor valami felfoghatatlannal kell szembesülniük.
Hogy ilyenkor mennyire megbánthatjuk a másikat, vagy mennyire meggondolatlanok lehetünk, talán egy életre el is veszíthetjük a másikat, de mi csak kímélni akarjuk őket, mert titkon reméljük, hogy ők soha nem adják fel az álmaikat, a vágyaikat és soha nem kell szembenézniük a megvénült önmagukkal a tükörben, ahogy nekünk, miután szembesültünk azzal a valósággal, amire túl későn eszméltünk rá, hogy valóban a miénk lehetett volna. Hogy soha nem szerettünk, és soha nem éltünk igazán.

Illusztráció:
Francisco De Goya – Old woman with a mirror

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Zsíros-Takács Mária bemutatkozó

„10 éves koromban a nyári szünetről visszatérve, egy beszámolót kellett írni. Az osztálytársaim csupa izgalmas dologról és helyszínről meséltek és én tanácstalanul ültem az üres lapom felett.”

bővebben
0

KOSÁR