Lukács Edina: A fájdalom esője…

A fájdalom esője…

A szél lágyan lengedezett, pajkosan játszadozva az apró sárga levelekkel, amelyeket az idő vasfoga kíméletlenül kikezdett. Csend honolt az utakon, csak az eső kopogott halkan a macskaköveken, amelyeket most feketére színezett az eső víz. Az ódon utcalámpák halványan világították meg az aprócska utcát, melynek sárgás fénye visszatükröződött a vizes térkövekről.

Ezt az idillt vörös motorom zúgása törte meg, amely belehasított a csillagtalan éjszakába, felriasztva a nedves ágakon pihenő madarakat. Fekete bőr ruhám teljesen átázott és nedvesen tapadt a bőrömhöz. Vérvörösre festett hajam csapzottan omlott a hátamra , a víz pedig egyenletesen csöpögött ki belőle egyenesen a motorom fekete bőrülésére.

Könnyeim sebesen száguldó folyamként folytak végig az arcomon keveredve a szakadó eső szaporán hulló cseppjeivel. A fájdalom, az elviselhetetlen fájdalom lassan ölő méregként áramolt végig a testemen, lassan felemésztve azt. Hatalmas nyomás nehezedett a mellkasomra, már-már hallani véltem ahogy bordáim megrepednek a mázsás súly alatt…

Egy szaggatott sóhaj után leállítottam a motoromat, majd gyalog folytattam az utamat céltudatosan haladva a metropolisznak csúfolt beton rengeteg néptelen sikátorain. Cipőm sarka egyenletesen kopogott az egyre ritkuló macskaköveken, míg végül teljesen elhalkul, amint teljesen eltűnik lábam alól a térkő és helyét átveszi az ázott, puha föld.

– Ne bujkálj kedveském, tudom hogy itt vagy valahol! Ha esetleg többet fürödnél nem lenne ilyen könnyű megtalálni téged, de így Google mapps se kell hozzá, úgyis eltalálok hozzád!- kiáltottam el magam, amire az egyik kis sikátorból előlépett egy ormótlan nagy, rusnya szörnyeteg.

Hatalmas sárga szemei dühösen pillantottak le rám, minden apró részem tüzetesen végig mérve. Bőre fehér volt mint a frissen esett hó, szintén fehér hajába belekapott a szél ezzel láttatva a csúf arcot. Hatalmas szája most félig nyitva volt, rálátást engedve a több sornyi tűhegyes fogra, amelyekről még csöpögött a friss vér. Két koromfekete,éles szarva koponyájára simulva meredt fenyegetően hátrafelé. Hegyes, tündérszerű fülei elálltak arcától, nem volt már haj ami takarta volna.  Teste oly vékony volt, hogy az ember attól tarthatott, puszta nézésével darabokra morzsolhatja. Hosszú, karomszerű körmei megfeketedtek a sok rászáradt vértől.

– Mi a baj szépfiú? Lekésted a körmöst és most morcos vagy? Én szívesen megoldom a manikűrt neked!- mondtam kihívóan, miközben minden erőmmel azon dolgoztam, hogy elrejtsem feltörni készülő könnyeimet és dacos mosolyom nyújtotta álarc mögé rejthessem őket.

Bal kezem ökölbe szorítottam, hegyes, feketére mázolt körmeim mélyen a húsba mélyesztettem, oly szorosan szorítva, hogy a vérem kicsordult az apró félhold alakú mélyedésekből és lassan, a kezemen végig folyva lecsöpögött a nedves talajra, sötét foltot hagyva maga után. Jobb kezemmel pedig a hátamhoz nyúltam, majd kivontam az oda rögzített kardot.

Dacosan néztem a sárga szemekbe, amely most a fájdalomtól csillogott. Néhány pillanatig szemeztünk csupán, amikor is mellbevágott a felismerés: az ő sárga íriszei az én sebzett szívem tükrei… A félelem szétáramolt a testembe, remegés lett úrrá rajtam. Agyam ellepték a gondolatok, könnyeim pedig ismételten kibuggyantak. Leomlott az álca, én pedig újra az a sebzett lány voltam, mint néhány perccel ezelőtt. A kardot kiejtettem a kezemből, amelynek fémes hangja megtörte az éjszaka halálos csöndjét. Térdre rogytam, tenyereim a földre tapasztottam és megpróbáltam visszafojtani a könnyeim, amelyek patakként folytak végig arcomon. Baszodj meg, Jeff, hogy nem tudtál jobb alkalmat választani arra, hogy összetörd a szívem darabokra…

Néma zokogásom egy ördögi kacaj törte meg, amely villámcsapásként hasított a bensőmbe, gyilkos dühöt ébresztve bennem. Ez az egész csak csapda volt és csak azt a célt szolgálta, hogy meggyengítsen. Én ostoba, pedig majdnem tálcán kínáltam magam ennek a Colossuem méretű faszhuszárnak… Csontról- csontra, sejtről-sejtre járta át az egész testem a düh, míg végül a szívem húrjainak eddigi békés melódiája is átadta magát ennek a gyilkos, dübörgő dallamnak. Kezeim ismét ökölbe szorítottam, ezzel jó adag földet is felmarkolva.

A kardom után nyúltam, majd lassan elkezdtem felemelkedni a földről. A fejem végig lehajtva tartottam, csak azután szegeztem perzselő tekintetem a démonra, miután újra talpon voltam.

– Nem, ez alkalommal nem hagyom, hogy legyőzz! Csak a fejembe létezel, csak a halálom akarod! De nem adom meg ezt az örömöt neked! Nem ölsz meg! Élni fogok és csak is azért, hogy hátralevő életed minden másodpercét pokollá tegyem!- mondtam vicsorogva, azonban a monstrum nevetése nem hagyott alább, sőt egyre jobban fokozódott.

– Ccc. Lebecsülsz cica! Én nem a fejedben élő démon vagyok te kis butus, hanem annál sokkal jobb!- mondta kaján vigyorral, amitől a hideg futkosott a hátamon.- A legrosszabb rémálmod vagyok… Hidd el nekem, fogsz te még könyörögni a halálért és visszasírni minden találkozást a te kis barátoddal!

– Na majd meglátjuk!- vigyorogtam kihívóan, megpróbálva leplezni a csontjaim bénító félelmet.

Csend borult a tájra, már az eső sem kopogott a háztetőkön. A beállt némaságba szívem rettegő dobolása már-már fülsüketítőnek hatott, de az előttem tornyosuló démon, mintha észre se vette volna, csak állt némán, megpróbálva lyukat égetni a homlokom közepébe.

Minden izmom megfeszítettem harca készen, várva a közelgő támadást. Szerencsére sokat nem kellet rá várnom, a  démon befejezte a méregetésem, majd gyilkos vigyorral az arcán megindult felém. Én sem késlekedtem soká, kardom magasba emeltem, majd megpörgetve a levegőbe lecsaptam a monstrum karjára, amely ettől elvált helyéről, csupán egy vékony ér szegezte testéhez. Sűrű, fekete vére beterítette ruhámat és az arcomat, teste alatt pedig tócsába gyűlt össze.

Egy árva hang sem tört fel a torkán, mindinkább elmosolyodott, azt sugallva tekintetével, hogy mi lesz már, csak ennyit tudsz? A pánik ismét ostrom alá vette a testem, amely ez alkalommal nem volt hajlandó behódolni. A kezem enyhén megremegett a fakó ezüst kardomon, amelyet most feketére festett a monstrum vére.

Elindult felém, oly sebesen futott, mint ahogyan a kósza szél száguld a hideg nyári estéken. Megmozgattam ujjaimat a markolaton, támadó állásba helyeztem lábaimat, majd elengedtem egy gyilkos vigyort is a helyzet örömére.

Amikor kellően közel ért hozzám, kardom szúrásra emeltem, majd átdöftem azt a démon hasán. Egy újabb adag vér fröccsent rám, az előttem álló szörny pedig köhögve kezdett el a földre rogyni. Kardom egy gyors mozdulattal kihúztam belőle, majd még egyet rúgtam is belé, amitől a földre zuhant.

Fölé lépdeltem, majd újra és újra lesújtottam a kardommal. A könnyeim patakokba folytak végig az arcomon, de csak szúrtam és szúrtam megállás nélkül, teljesen vakon. Néhány perc múlva kimerülten rogytam le a holttest mellé, akinek eltűnt a szörny alakja, csupán egy emberi test hevert ott, saját vérébe úszva.

Közelebb kúsztam hozzá és akkor pillantottam meg a baba arcot, amelyet most számos kék folt csúfított el. Arany fürtjei sárosan terültek szét keskeny arca körül, zöld szemei pedig a semmibe révedtek. Felismertem, rögtön tudtam, hogy ő az…

Az idő mintha lelassult volna, a gondolataim azonban szélsebesen cikáztak. Megöltem, megöltem őt… A szerelmem vére tapadt a kezeimhez…

 

Az eredeti bejegyzés IDE kattintva elérhető.

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Zsíros-Takács Mária bemutatkozó

„10 éves koromban a nyári szünetről visszatérve, egy beszámolót kellett írni. Az osztálytársaim csupa izgalmas dologról és helyszínről meséltek és én tanácstalanul ültem az üres lapom felett.”

bővebben
0

KOSÁR