Lukács Edina: Véres árulás

Véres árulás

A nap már alacsonyan járt az égen, vörös bársonyba öltöztetve Ahrimané eddig békés városát, amely lángok tengerébe úszott, romba. A nép… ők rosszabbak voltak a pusztító tűznél… Olyanok voltak, mint a feltüzelt méhraj, melynek otthona az enyészeté lett. Forrongtak, haragjuknak nem voltak többé korlátai, mindent elpusztítottak, ami az útjukba került, nem kímélve senkit sem. A fejükbe vették, hogy vért akarnak, a királyi család vérét…

– Eszedbe ne jusson kimenni oda Livius! – kiáltotta anyám dühtől eltorzult arccal.

– Elizabeth, szerelmem! Meg kell értened! Csak így tudlak titeket megvédeni! – lágyultak meg egy szempillantás alatt apám mindig kemény vonásai. Száját lágy mosolyra húzta, majd közelebb lépve anyámhoz szoros ölelésbe vonta és még egy csókot is lehelt a homlokára.

– Livius ez…- mondatát azonban nem tudtam befejezni, mert a palota ablakain kövek százai zúdultak be.

– Uram, bejutottak! – szaladt oda hozzájuk a tábornok, akinek kék uniformisát máris rászáradt vér tarkította.
Én eközben a szoba legtávolabbi sarkában, fiatalabb bátyám, Spardan ölébe ülve szemléltem az eseményeket. Bátyám védelmezően fonta körém izmos karjait, így védve a külvilágtól, azonban a tábornok érkezésére eddig lazán tartott karjai akaratlanul is megfeszültek. Idősebb bátyám, Ahriman idegesen járkált fel s alá előttünk, de ő is megtorpant az egyenruhás férfi érkezésére.

– Spardan tedd le a kicsit! Azt hiszem itt az idő… – mondta feszülten a bátyám, mire Spardan óvatosan talpra állítva letett a földre.

– Rendben van, Palis, itt az idő! – szólt erélyesen apám, szinte teljesen megismételve Ahriman szavait, amitől a vér végképp megfagyott az ereimben. A tábornok szomorúan beletörődve bólintott, majd elindult, hogy előkészítse a terepet a királynak és a két hercegnek.

– Livius, kérlek ne! – zokogott anyám, azonban apám hajthatatlan volt tervét illetően. Szentül hitte, hogyha szembenéz a csőcselékkel, akkor azok térdet hajtanak majd újból, mint ahogyan tették trónra lépésekor.

– Spardan, Ahrima kövessetek! – parancsolt rájuk apám, amitől a két fiú összerezzent. – De köszönjetek el nyugodtan…- enyhült meg egy kicsit, mire ő maga is odalépett a zokogó anyámhoz.

– Vigyázz anyánkra és Azael-re is, ha nem térnénk vissza! – hallottam meg Ahrima hangját, amint az eddig csendesen meghúzódó nővéremhez lépett, majd szoros ölelésébe vonta.

– Vigyázz magadra! – zokogott fel Indrah, szorosan a bátyám vállába fúrva arcát. Néhány percig így álltak, majd Ahrima ellépett tőle és egyenesen hozzám jött helyet adva az eddig a szüleimmel beszélő öccsének.

– Hugi! – szólított meg kedvesen, ezzel teljesen kizökkentve a bambulásomból. Felpattantam, majd rohanva vetettem magam karjaiba. Olyan szorosan tartott karjaiba, mintha soha nem akarna elengedni.

– Figyelj rám Picurkám! – suttogta a fülembe. – Vigyázz magadra és bármi történjék is fizess meg az árulóknak és mentsd meg Ahrimané-t! Benned van a népünk utolsó reménye! – folytatta, mire szavai nyomán kitört belőlem az eddig visszafojtott zokogás, mert tudtam, éreztem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. Ahrima látta a jövőt, ez volt az ő veleszületett démoni képessége…

Finoman eltolt magától, hogy még egyszer utoljára a szemembe nézhessen. Vörös szemeiben félelem csillant, de ő mit sem törődve a félelemmel finoman letörült egy könnycseppet, majd ellépet tőlem és az egymás karjaiba álló szüleink felé vette az irányt. Kapva az alkalmon Spardan otthagyva a még mindig zokogó nővéremet lépett oda hozzám. Karjait szorosan körém fonta és olyan szorosan ölelt magához, mintha attól félne, hogy köddé válok, ha nem tart elég szorosan. Én is úgy kapaszkodtam belé, mint kisgyermek az anyjába…

– Fiúk, mennünk kéne! – mondta szomorúan apám, ezzel megtörve az idilli pillanatot.

– Máris megyünk…- szólalt meg halkan Spardan, majd eltolva magától odalépett Ahrima mellé, aki már ott állt apám mellett.

– Apa! – kiáltotta fel, majd odarohantam hozzá is. Kezeit kitárta, majd miután odaértem karjaival körül ölelt és felkapva megpörgetett a levegőbe.

– Hercegnőm! – szólított meg kedvesen, még mindig a levegőbe tartva, amire én még szorosabban bújtam oda hozzá. – Tudod, hogy mennem kell! De ígérem, hamar visszatérek hozzád! – csitítgatott, majd finoman letett a földre, majd elengedve ölelő karjaiból elindult, mire a két bátyám is követte, és így együtt hárman, mint három ezüst csillag meneteltek egyenesen a végzetük felé…

– Ne pityeregj már! – ripakodott rám anyám. Hangja ostorcsapásként ért a néma csendbe, amitől összerezzentem. Szeme oly zöld volt, mint egy-egy smaragd, melyek most olyan dühösen néztek rám, hogy úgy éreztem menten porrá éget velük. Éjfekete haja kissé kócosan fonta körül hófehér arcát. Vörös ruhája pedig, mint mindig, most is tökéletesen állt rajta. – Nem hallod mit mondok? Indrah, csinálj vele valamit! – kiáltott a nővéremnek is, mire az kedvesen odalépett hozzám és szorosan megölelt.

– Semmi baj Picur, minden rendben lesz!

– Menj nyugodtan az ablakhoz! Látom, hogy oda akarsz menni… Majd én is megyek, hogy anya ne legyen mérges rád azért, mert egyedül hagytál! – súgtam a fülébe, amire még szorosabban húzott magához.

– Köszönöm Azael! – hálálkodott, majd valóban elindult az ablak felé, ahova én is követtem némán.

Ott állt apám és a két bátyám a dühödt tömeggel szemben, akik már az udvaron álltak, készen arra, hogy átgázolva a királyon, betörjenek a palotába. Apám tartása most is erőt sugárzott. Ezüst haja és arany koronája úgy ragyogott a fáklyák fényében, mint az égen tündöklő csillag, vörös köpenye pedig a földet súrolta. Egyik keze kardja markolatján pihent, készen arra, hogy megvédje családját, akár az élete árán is.

Ahrima anyám éjfekete haját és apám vörös íriszeit örökölte. Rendíthetetlenül állt a király mellett talpig fekete ruhájában. Az ő keze is ezüst kardján pihent, amely megcsillant a Hold ezüstös fényben.

Ezzel ellentétben Spardan ezüst hajjal és zöld szemmel született. Fehér ruháját pedig sárgára színezték a lángok. Az ő kézben azonban már nem kard pihent, mint bátyjáéban, hanem egy démoncsontból készült fekete íj, tegeze pedig a vállán pihent tele ezüst nyílvesszőkkel.

– Népem! – törte meg a csendet apám hangja, amire a forrongó tömeg is egyszerre csendessé vált. Néma csend honolt abban a percben, Ahrimané madarai sem énekeltek. – Ahrimané népe! Tudnotok kell, hogy mint királyotok és mint egy közületek, mondom ezeket nektek. Fontosak vagytok, nélkületek nem létezhetne a démon világ! Ti adtok életet a következő generációnak, ti művelitek a földeket, ti gondozzátok az állatok és ti véditek meg a város határait, ha megkívánja a szükség! Én, mint királyotok nem vagyok több közületek, mégis arra választottatok, hogy vezesselek titeket! Akkor miért lázadtok? Miért nem honolhatna újra béke, mint hajdanán? Felesleges a vérontás! Ha testvér a testvér ellen támad, ki győzi le ellenségeinket majd? Miért kívánjátok halálomat? – erre a kérdésre a morgolódás abbamaradt és újból síri csend honolt a tájon.

Látszólag a népet szíven ütötték a király szavai és oszladozni kezdtek. Majd a semmiből egyszer csak egy nyílvessző reppent fel, egyesen Ahrima homlokába fúródva. Bátyám előbb térdre rogyott, majd a földre zuhant…

– Ahrima! – hallottam meg Spardan ijedt hangját, és láttam, ahogy a testvérem odafut élettelen bátyjához. Próbálta rázogatni, hogy keljen fel, de mind hiába…
– Fiam! – kiáltotta apám megtörten, majd ő is letérdelt Spardan mellé, és finoman kezébe vette élettelen fiát. – Ahrima, nyisd ki a szemed, kérlek! – zokogott fel.

– Ahrima! – kiáltott fel anyám is az ablak másik oldalán elsőszülöttje halálát látva. Lassan végig csúszott az ablakon majd térdre érkezve földet ért. Zokogott, mint talán még soha. Kiáltott, csapkodott, a fájdalom teljesen megtörte…

Nővérem letérdelt és szorosan átölelve tartott karjaiban, miközben vállamra hajtva a fejét, csendesen zokogott. Én azonban csak álltam a kialakult események közepén, megbénulva a fájdalomtól. Lepörögtek közös emlékeink a szemem előtt: minden alkalom, amikor felkapva megpörgetett maga körül minden egyes hazatérése után, hatalmas a párnacsatáink, vagy a hatalmas kergetőzéseink a palotában, mellyel rendszerint kiakasztottunk anyánkat…

Tudtam ezek a boldog percek soha nem térnek vissza már. Nem lesz több párnacsata, kergetőzés azért, mert elcsentem tőle valamit. Ezekből a számokra eddig megszokott játékokból pillanatok alatt emlék vált, amelyet idővel befed majd az idő pora…

Nem sírtam, mert úgy éreztem, valakinek erősnek kell maradjon a családból. Ez a szerep pedig rám hárult, hogy anyám és nővérem helyett is helyt álljak. Hogy helyettük is erős legyek, és hogy ha kell, megvédjem őket. Abban a percben nem számított nekem az, hogy mekkora is vagyok. A bátorság tüze belülről fűtött, olyan erőt adva nekem, amelyről sosem hittem, hogy létezik bennem.

A kinti tömeg ismét kiabálásba kezdett, eddig általam nem ismert nyelven. A zajra ismét az ablakhoz rohantunk a nővéremmel, anyám pedig az ablakba kapaszkodva felegyenesedett. Apám még mindig ott térdelt Ahrima teste mellett, Spardan pedig csak ült kifejezéstelen arccal, miközben könnyei vadul zúgó folyóként folytak végig hófehér arcán.

A tömeg hirtelen kettévált és két démon alakban levő férfi lépett ki a tömegből, mindketten vörös bőrűek voltak, testüket nem fedte ruha, fejük olyan volt, mint két meglett bikáé, még szarvuk is volt. Kezükben egy üstöt cipeltek, benne olvadt arannyal. Másik két ember alakban levő démon is kivált a tömegből, egyenesen apámhoz rohanva. Lefogták mindkét karját, majd úgy vonszolták a lépcső közepére. Spardan tehetetlen volt, saját őreink fogták le, hogy ne futhasson oda apámhoz. Ekkor egy fekete kabátos alak lépett elő, arcát maszk fedte, fejét pedig kapucni borította. Puszta kézzel fogta meg az üstöt, majd így szólt:

– Korona, a királynak! – és leöntötte a forró arannyal. Apám kiáltása mindent elsöprő volt. Az arany lassan végig folyt arcán, majd vállain, végül pillanatok alatt megszilárdult a csípős éjszakai levegőn. Apám holtan zuhant a lépcső márványára nem messze halott fiától.

Spardan látva apám halálát is, felkapta Ahrima kardját majd hasába szúrta. A nép döbbenten állt, a csend szinte tapintható volt, senki nem mert szólni.

Kisebbik bátyám is a földre zuhant Ahrima mellé. Megfogta kezét, majd lassan becsukta a szemét, várva a megváltó halált. Ekkor a nép felbolydult és rohanni kezdtek a palota felé, átgázolva mindenen és mindenkin.
Az ajtó nagy robajjal nyílt ki, majd a nép, akárcsak a felkorbácsolt tenger, úgy özönlöttek be rajta. Nem kíméltek se szolgált, se katonát. A palota fehér márvány padlóját hamar beterítette a piros vér…

– Azael! – kiáltotta a nővérem. – Bújj a szekrénybe!

– De nővérem! – akadékoskodtam.

– Menj már! – ripakodott rám, majd farkasszemet kezdett el nézni a tömeggel.
Én eközben elrohantam és a társalgó helyiség – ahonnan eddig is szemléltük az eseményeket, és ahova most a csőcselék betört – egyik szekrénybe bújtam, egy apró rést hagyva, hogy szemmel tarthassam az eseményeket.

– Hol van a kislány?! – kiáltott fel valaki a tömeg közepén. – Nekünk csak ő kell!

– Csak a testemen keresztül! – kiáltotta a nővérem, mire egy megtermett izmos férfi elé lépett és a kardot kiütve a kezéből arcul ütötte. Az ütés erejétől a nővérem a földre zuhant.

Az alak nem kímélte. Ütötte, verte, amíg a nővérem arcát vér borította. Ekkor a férfi letolta nadrágját, ezzel láttatni engedve férfiasságát, majd ezt követően nővérem gyönyörű kék selyem ruháját is leszaggatta róla. Ezek után nem tisztelve egy cseppet sem nővérem, megbecstelenítette. Dolga végeztével pedig nemes egyszerűséggel átdöfte a szívét hatalmas kardjával.

Anyám, akit ezidáig az egyik bikafejű démon fogott le nővérem halálát látva térdre rogyott és csak sikított, kiabált és csapkodott, de mind hiába. Hirtelen azonban elhallgatott. Lehajtotta fejét, kezeit ökölbe szorította. Démonná változott…

Először megjelent két fekete szárny a hátán, majd eddig makulátlan vörös ruhája ezerfelé szakadt, amint teste folyamatosan növekedett. Nagy fekete izmos teste volt, akárcsak egy férfinak, azonban még így is őrzött néhány vonást nőies kecseségéből. Fekete haja háta közepét verdeste, nyoma sem volt már annak az elegáns hajviseletnek, amit mindig is viselni szokott.

Hatalmas üvöltés hagyta el a torkát, majd széles karmaival felhasította a mellette álló férfiak mellkasát. A hús és a testüket fedő ruha is cafatokba lógott. Felordítottak a fájdalomtól, de a hang hamar a torkukon akadt, mert anyám egy újabb suhintással átvágta a torkukat. A vér spriccelt a sebből, beborítva anyám fekete bőrét is, végül a két férfi üveges tekintettel zuhant a földre.

A tömeg döbbenten állt és ismét síri csönd állt be, mint apám szavait követően nem is olyan régen. Anyám ott állt még mindig démoni külsővel, levegőt kapkodva. Ez a békés pillanat is néhány pillanatig tartott: a tömegen hirtelen egy nyílvessző suhant át, egyenesen anyám szívébe fúródva. Anyám, akárcsak bátyám, élettelenül terült el a földön, visszanyerve emberi alakját. Ott feküdt a földön, ruhája megszaggatva, sebéből pedig vér szivárgott a lövés nyomán.

Kezem a számhoz kaptam, úgy próbáltam elfojtani a feltörni készülő zokogásomat. Fájt, úgy fájt a szívem, mint még soha. Elvesztettem mindenkit, aki fontos volt nekem, mindenki halott, miattam, csak is miattam! Azért adták az életüket, hogy megmenthessenek engem, még akkor is, ha anyám nem szeretett soha igazán…

A léptek zaja folyamatosan halkult el, míg végül beköszöntött a halálos csend. Lassan kinyitottam az ajtót, majd csendesen kimásztam az eddigi rejtekemből. Néhány lépést tettem meg csupán a véráztatta padlón, az erőm elhagyott és én is térdre zuhantam, pontosan anyám élettelen teste mellett.

Heves zokogás tört rám ismét, a könnyeim végig folytak arcomon, majd a padlóra csöpögtek.

– Anyaaa! – sikoltottam fel a lelkembe dúló fájdalomtól. Zilálva kezdtem el venni a levegőt. A világ lassanként kezdett sötétségbe borulni, én pedig elterültem a földön. Utoljára még éreztem, hogy valaki karjaiba emel, majd a világ végleg elmerült a végtelen fekete óceánban…

Az eredeti bejegyzés IDE kattintva elérhető.

Smaragd admin

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

További bejegyzések 

Zsíros-Takács Mária bemutatkozó

„10 éves koromban a nyári szünetről visszatérve, egy beszámolót kellett írni. Az osztálytársaim csupa izgalmas dologról és helyszínről meséltek és én tanácstalanul ültem az üres lapom felett.”

bővebben
0

KOSÁR